Ázsiafilm

Az ezredforduló környékének egyik legígéretesebb rendezője és forgatókönyvírója, a sajnos már évek óta hallgatásba burkolózó Riley Yip Kam-Hung 2000-es produkciójában az illatokat helyezte a középpontba. Mivel a mozi minderre nem igazán alkalmas, már csak ezért is érdekes próbálkozás, de az egyébként is okos és meglepő ötletekkel operáló rendezőtől nem meglepő húzás. Ha még azt is hozzáteszem, hogy négy évvel később, eddigi utolsó rendezésében, az Elixir of Love-ban is az illatok (és persze a szagok) körül zajlott a cselekmény, mindenképpen levonható a következtetés, hogy az ötlet működőképesnek bizonyult. Hogy Riley-nek pont ez a két filmje lett a két legkommerszebb alkotása, az már egy más kérdés.

A történet főhősnője Athena, egy aromaterapeuta, aki nappal kis boltjában oktatja tudományát hölgyeknek, esténként pedig telesírja könnyeivel a vacsorájául szolgáló tésztafélét, miközben elhunyt szerelméről ábrándozik. Egyik este azonban nagy robajjal becsapódik az erkélyére egy fura szerzet, akiről hamarosan kiderül, hogy egy szárnyaszegett angyal. A fura szerzettel pillanatok alatt összehaverkodik a lány szomszédjában lakó meleg fickó, Chow Chow, akin keresztül az ártatlan és tudatlan angyal jól belemerül a földi „mocsokba” is. Persze közben az angyal, akiről megtudjuk, hogy egyetlen tápláléka a szeretet, igyekszik a lány szívét is meglágyítani. A végkifejlet borítékolható, bár lesz benne egy kis csavar is.


Ugyan a film minden egyes elemében megtalálható a rendező többi alkotására is jellemző „máglya”, azaz az a jól eltalált elegy, ami magában foglalja a jópofa humoros pillanatokat, a megható(nak szánt) jeleneteket, a remek zenei betéteket (a főtéma Kelly Chen Wai-Lam egyik dalából származik, amit a stáblista alatt meg is hallgathatunk), stb., az összkép mégsem annyira tökéletes, mint akár a Metade Fumaca, akár a Just One Look esetében volt. Ennek a legfőbb oka a tipikusan klisés romantikus vígjáték forgatókönyv, ami sok meglepetéssel sajnos nem szolgál, túlságosan is kiszámítható, arról nem is beszélve, hogy itt-ott kicsit logikátlan fordulatokat is tartalmaz (elsősorban a cipőkeresősdire gondolok itt).


Földre szállt angyalok kalandjait bemutató történetet már sokat láthattunk, így igazán a történet ezen szála sem nyújt sok újat, ám elemeiben szórakoztató, főleg annak figyelembevételével, hogy egy meleg karakter is fontos szerepet játszik az ártatlan „szárnyas” földi élettel való ismerkedésében. Mindenki tudja, hogy a Földre szállt Adonisz neve Hrithik Roshan, de azért Kaneshiro Takeshi-nek sincs a külseje terén szégyenre oka, így tökéletes választás volt az angyal megformálására (Sylvia Chang például túl szépnek tartotta ahhoz, hogy eljátsza a Tempting Heart főszerepét, így néhány anyajeggyel próbálta „elrondítani”). A rendező rá is játszik Kaneshiro küllemének bemutatására, így a kamera gyakran hosszasan elidőzik a testén. Mindehhez még jó sokat hozzátesz az a gyerekes naivitás is, ami a karakterét jellemzi, így fura(?) módon ez bizony egy olyan film, amiben nem a női karakter az eye candy szereplő. Persze Takeshi-kun azért nemcsak a külsejével operált, jól hozta a viselkedésével is naív, valóban angyalinak tűnő figurát. A női főszerepet alakító Kelly Chen Wai-Lam játékáról viszont nem sokat lehet elmondani, hiába központi figura, a karaktere nagyon sablonos, így nem igazán volt lehetősége nagyot játszani. Azon a téren viszont elismerés illeti, hogy remekül statisztált Kaneshiro mellett.


Mindezekkel együtt is, sok-sok más filmhez hasonlóan a Lavenderben is a mellékszereplők között kell keresni a legeredetibb figurákat. Egy apró szerep erejéig látható a legendás Cheng Pei-Pei, aki eltékozolt fiatalságának illatát szeretné legalább visszahozni, a szövegei pedig a modern ember világismeretének jópofa kritikájaként is felfoghatóak. Rajta is túltesz azonban a meleg Chow Chow-t alakító Eason Chan, aki ezúttal jóval emlékezetesebb, mint bármelyik főszerepében. A szánalomra méltó, reménytelenül szerelmes fickó megformálása mindenképpen karrierje egyik legjobbja.


Összességében számomra a Lavender némiképpen csalódást okozott még azzal együtt is, hogy jól szórakoztam rajta. Nincs meg benne az a mélység, ami a Metade Fumaca-t, illetve az a frissesség, ami a Just One Look-ot jellemezte. A Lavender „mindössze” egy jól sikerült romantikus komédia, ami ügyesen alkalmazza a műfajra jellemző kliséket, ám néhány logikátlan, illetve megható helyett komikusra sikeredett jelenet lehúzza a színvonalát. Ettől függetlenül a műfaj kedvelői számára mindenképpen ajánlott, a hasonló témájú átlagos HK alkotásoknál ugyanis jóval igényesebb.