Ázsiafilm

Li Mu Ran (a ’70-es évek népszerű énekese, Adam Cheng) fiatal kardforgató, aki képességeinek felmérése végett egy Huan Qian Shu nevű idősödő mesterrel (Feng Tien) szeretne megvívni, akit mindenki a legjobbnak tart a harcművészeti világban. Li már 10 éve van az állandó harcolásba belefáradt, a világ elől rejtőzködő mester nyomában, amikor összefut Huan Qian Shu izgága lányával (Jade Hsu), akiről Li sokáig nem tudja, hogy Huan mester lánya. A dacos Ying Chi eleinte idegesítőnek találja a férfit, de persze az ilyesmi igen hamar szimpátiába, majd szerelmes érzések táplálásába képes átváltani, ami meg is történik egy idő után. A bökkenő Li gyerekkori szerelmének felbukkanásakor jelentkezik, akit annak idején Huan keresése miatt hagyott el a hős kardvívó. Li álmának beteljesülése azóta egy kicsit elhúzódott, a helyzet némiképp megváltozott. Hsiao Yue (Qigi Chen) immár férjes asszony, annak is a boldogtalanabbik fajtájából, ami nem is csoda, ha féltékeny urát a rókatekintetű Norman Chu alakítja, akinek jobbján a simán szociopata szemeket meresztő Eddy Ko trónol, mint bérgyilkolásra kiképzett házi szolga. A férj alattomos módon ráküldi Li-re a szolgáját, hogy végezzen vele. A sebesült Li azonban Huan Qian Shu nőnemű barátjának köszönhetően túléli a sérülést, felépülése után pedig még az öreg mester Hong Sing („Hideg Csillag”) nevű kardját is megkapja a nőtől, mely kard állítólag balszerencsét hoz hordozójának fejére. Ez olyannyira igaznak tűnik, hogy Li hamarosan nemcsak szerelmének féltékeny férjével kénytelen szembenézni, hanem egy újonnan szerzett barátjával is, akinek szívét, mint anno a Hong Singet készítő kovácsmesterét, a gyűlölet mardossa…

A kevés szereplőt összefogó történet mentes az eredeti fordulatoktól, végig lineárisan halad a végkifejlet felé. E téren nagyítóval lehetne csak eredetiséget keresni, nem is vitás. Ami viszont valóban egyedivé teszi a The Sword-ot, az a stílus, ahogyan a rendező elmeséli ezt az egészen egyszerű, sablonokra támaszkodó sztorit. Patrick Tam filmjét minden bizonnyal úgy lehet értékelni a leginkább, ha a néző látott már Shaw Brothers-wuxiát, ennek ellenére úgy érzem, hogy ilyen „előképzettség” nélkül is érezhető az elegáns, szinte költői fogalmazásmód, amely önmagában is klasszikus rangra emeli a The Sword-ot. A rendezés mellett a film lírai szépségű pillanatait nagymértékben köszönheti Bill Wong fényképezésének is. Kamerája olykor elegánsan siklik el a szereplők mellett, kerülgeti őket (Li és Hsiao Yue beszélgetése a fogadóban), a párharcok közben pedig gyakran a harcoló felek elé kerülve vonja be a nézőt a párbaj hevébe (a harcosok a kamera irányába ugranak, szúrnak, vágnak), és még a lassítások is remekül ütemezettek.

A harcoknál maradva, Ching Siu-Tung akciókoreográfiája - természetesen - említésre méltóra sikerült. Többnyire, ahogy én szoktam fogalmazni, „földközeli” dolgokat láthatunk a kardforgatóktól, azonban természetesen nem beszélhetünk teljes mértékben reálisan kivitelezett akciókról, hiszen azért csak wuxiáról van szó. Például az egyik szereplőnek a film végi nagy összecsapásban van egy olyan megmozdulása, amely felett még én sem tudtam napirendre térni. Ez a meghökkentő és kizökkentő támadás, amelyet nem részleteznék, biztos vagyok benne, másból is némi értetlenséget fog kiváltani, mivel nagyon elüt az addig látottaktól. Ettől eltekintve, az utolsó hosszú kardpárbaj egy képzeletbeli Nagy Leszámolások Wuxia-módra Top 10-be simán befér; az egyik legdinamikusabb összecsapással büszkélkedik a film a műfaj történetében, hatása alól még ma is lehetetlen kivonnia magát a nézőnek. A nagyszerű koreográfia mellett a feszes tempót biztosító vágás is közre játszik az energikus kardcsörték hatásosságában, abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy a vágó Peter Cheung mellett a rendezőt is dicséret illeti e téren, hisz Tam a későbbiekben olyan filmeken dolgozott ebben a munkakörben, mint a Days of Being Wild, az Ashes of Time, Johnnie To Election-je, vagy éppen a 2007-es HKFA-n taroló legutóbbi saját rendezése, az After This Our Exile.

A film további „újdonsága”, bár ezt félve említem így, hiszen King Hu ebben is mindenkit megelőzött, az volt, hogy a természetben játszódó jeleneteket nem stúdiókörülmények között vették fel. A Shaw-filmek műviségének ugyan megvan a maga bája (lásd pl. Chor Yuen filmjeinek földöntúli érzést keltő díszletezését), a The Sword modernebb, az új hullámra jellemző szemlélete közelebb áll a mai néző elvárásaihoz.

A színészek tartózkodnak a színpadias kirohanásoktól, letisztult, már-már szinte „japánosan” sztoikus alakításokat láthatunk néhány szereplőtől, ami nem kicsit meglepő így hongkongi viszonylatban. Adam Cheng nem valami nagy színész szerintem, a színésznők is inkább a szépségükkel hódítanak, ellenben Norman Chu és Eddy Ko karizmája még egydimenziós karaktereiken is keresztülsüt. Feng Tiennek a bölcs mester eljátszása nem okozhatott túl nagy problémát, lévén a Shaw Brothersnél lehúzott esztendők alatt volt ideje beletanulni ebbe a szerepkörbe.     

Egy-egy véresebb momentum is akad a filmben. A korábban alkalmazott rikítóan piros művérhez képest (ismét a Shaw filmjeiről beszélek), ebben a filmben sokkal sötétebb, bíborszínű művért alkalmaztak, és ez a látszólag talán kevésbé fontos elem is sokat dob a harcokon, illetve azok befejezésén: az egyes szereplők halála sokkal sokkolóbban jelenik meg a valósabbnak ható mű életfolyadéknak hála (SPOILER pl. Eddy Ko a saját kis vértócsájában feküdve  SPOILER VÉGE).

Amit utoljára hagytam, de ami nélkül feleennyi élvezetről kellene lemondania a nézőnek, az Joseph Koo briliáns filmzenéje. Zenei aláfestése a visszatérő melankolikus főtémán kívül is szolgál feledhetetlen dallamokkal, a végefőcím alatt elhangzó Adam Cheng által elénekelt dal szintén telitalálat. Mint az a régi hongkongi filmek esetében sajnos lenni szokott, ezek a tételek is kiadásra várnak, egy külön hanghordozón való megjelenésükhöz viszont nem fűzök túl nagy reményeket (esetleg egy jövőbeni wuxia-slágerek best of, na?).

Az egyik legjobb új hullámos wuxia a The Sword, bátran ki merem jelenteni. Viszonylag rövid játékideje ellenére is tartalmas, emellett nagyon stílusos filmmel gazdagodhat, aki rászánja az időt, bár azt meg kell jegyeznem, hogy más wuxiákhoz képest szolidabb tempóban sorjáznak az események. A tavalyi Udine-i Távol-keleti Filmfesztiválon ezt a filmet is levetítették a rendező életművére emlékezve, és Wostry Feri beszámolójából tudom, hogy a közönség nem igazán tudott ráhangolódni: a befejezéstől eltekintve, amit hangos taps és ováció fogadott, vontatottnak találták Tam remekművét. De ez legyen az ő bajuk. Ez a film a műfaj rajongóinak a kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott kategória.

(A magyar feliratot ezúttal is én készítettem egy teljesen élvezhetetlen angol felirat és egy szuper német szinkron alapján. Az angol felirat egy rossz vicc, senkinek nem ajánlom, hogy próbálkozzon vele.)