Kenneth Bi harmadik rendezését leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy abszolút érezhető rajta a már-már görcsös törekvés arra, hogy valami újat hozzanak ki végre a Hongkongból szinte végeláthatatlan sorokban kikerülő gengszteres témájú filmekből. Ezt a törekvést tulajdonképpen siker is koronázza, mert a The Drummer valóban egy eddig még nem nagyon megfilmesített fordulatot tartalmaz, ám a végeredmény azért korántsem tökéletes.

A történet úgy indul, mint egy sima gengszteres akció/dráma. Egy igencsak vehemens triádtag fia, aki egy esti koncerten fellépő zenekar dobosa, már a koncert közben kinéz magának egy lányt. Ahogy az már lenni szokott, a dolog megesik, a lebukáskor viszont apró gond azonban, hogy a lány egy triádfőnök barátnője, akinek ráadásul a fiú apja is tartozik ezzel-azzal. A fiúnak tehát menekülnie kell, apja elküldi legfőbb bizalmasával együtt Tajvanra, hogy ott rejtőzzön el, amíg nem normalizálódik a helyzet. A fiú azonban hamarosan rátalál egy szinte törzsi körülmények között élő doboscsapatra, akikhez csatlakozik is, élete pedig teljesen megváltozik.

A történetet tehát úgy lehetne jellemezni, hogy a „standard” hongkongi triádfilmeket igyekezett a rendező (aki a forgatókönyvet is írta) ötvözni a (japán) drámák világával. Azonban a végeredmény tulajdonképpen se egyik, se másik műfaj kedvelőinek nem nyújt eleget, ugyanis a gengszteres szál is azért elsősorban a családi kapcsolatokat helyezi előtérbe (az apa kapcsolatát a fiúval és a lányával), valamint a szokásos főnök és főnök jobbkeze közti viszonyt, a két „rivális” gengszter harca gyakorlatilag csak mellékszál. Igaz, azért egy kevés bunyó is akad, de a verekedések legtöbbje is „csak” a családon belül zajlik. A dobosok életének (és a fiú beilleszkedési nehézségeinek) bemutatása akar lenni a fő újítás, ami tulajdonképpen jól is sikerült, főleg amiatt, hogy azt is látja a néző, ahogyan a fiú „kívülállóként” rámutat a csoporton belül ki nem mondott dolgokra is, valamint amiatt, ahogyan az eredetileg eléggé türelmetlen srác szép lassan ráébred, hogy mire is akarják rávezetni a csoport vezetői. Ez utóbbi egyébként európaiként nézve a filmet kicsit furcsa, hiszen magát a dobolást próbálják meg „misztifikálni” és ugyanolyan filozófiát keríteni köré, mint mondjuk a harcművészetek esetében is „szokás”. Az viszont nagyon illúzióromboló volt mindemellett, hogy a dobolást néha „begyorsítva” mutatták, mint egy gagyi vígjátékban.

Ami lenyűgöző a filmben, az a látványvilág, köszönhetően a nagyszerű kinematográfiai munkának. Élesen elkülönül a gyönyörű, vadregényes tajvani hegyvidéki és a szinte kizárólag éjszakai jelenetekből álló, vadul lüktető hongkongi élet ábrázolása. A látvány mellett pedig a korábbihoz képest teljesen más környezetbe kerülő két szereplő (a fiú és az apa jobbkeze), igazi drámához méltóan még némi jellemfejlődésen is átesik (persze a történet végére visszatérnek a gengszteres klisék).

A rendező másik érdeme, hogy nem akármilyen szereposztást sikerült összehoznia. Még a kisebb mellékszerepeket is aránylag nagy nevek alakítják (pl. Angelica Lee, Josie Ho, vagy éppen a cantopop díva Yumiko Cheng), a főbb szerepekben pedig egytől egyig nagyágyúk (Tony Leung Ka-Fai, akinek sokkal jobban áll egy ilyen szerep, mint az It’s A Wonderful Life-ban látható bohóckodás, Roy Cheung, aki ezúttal is remekel, de azokban a „tatás” szemüvegekben elég idétlenül néz ki), illetőleg az egyik legnagyobb hongkongi reménység látható Jaycee Chan személyében. Jaycee ezúttal is igyekezett minél messzebb keveredni az akcióhős szereptől, az a néhány röpke pillanat, amikor „balhéba” keveredik, akkor is leginkább őt verik, akárcsak az Invisible Target-ben.

Összességében a film tehát egyáltalán nem rossz, de a drámai részéből hiányzik az a plusz, ami miatt igazán emlékezetes maradhatna. Így leginkább csak egy érdekes kísérletként fogható fel, hogy egy érdekes fordulattal próbáltak meg újat hozni a gengszterfilmek egyre klisésedő világába. A látvány és a remek szereposztás miatt azonban még így is érdemes rászánni az időt.