Ázsiafilm

IMDb 

Bevallom őszintén, Ringo Lam filmjeitől eddig még nem sikerült - komolyabban - hasraesnem, a harcművészeti alkotások viszont mindig számíthatnak a figyelmemre, ezért a Burning Paradise című 1994-es kungfufilm is hamar utat talált a lejátszómba. És milyen jól tettem, hogy adtam még egy esélyt Lam barátunknak! Persze az, hogy a Burning Paradise remek másfélórás szórakozásnak bizonyult, az ekkor még toppon levő Tsui Harknak is nagymértékben köszönhető volt, aki producerként jegyzi a filmet. Ugyan a korabeli hongkongi közönség nem emelte keblére Lam és Hark kooperációjának eme sötéten csillogó gyümölcsét (anyagi bukta volt), ez nem kell, hogy különösebben foglalkoztasson akárkit is, úgyhogy inkább merüljünk el kicsit a sztoriban, mert biztos mindenki nagyon kíváncsi rá.

A Csing-dinasztiába kalauzol el a film, abba a korba, amikor a Ming-dinasztiát porba tipró mandzsuk hatalmuk megszilárdítása céljából betiltották a harcművészetek gyakorlását, ez pedig, mondanom sem kell a shaolinokra nézve végzetes következményekkel járt. Templomaik felégetése után az életben maradt szerzetesek bujkálni kényszerültek a rájuk vadászó hordáktól. Történetünk elején két ilyen menekülő szerzetesbe botlunk: egy öregebb mester és a fiatal szerzetes-palánta, Fong Sai Yuk (Willie Chi) nyakukban a hódítók szökevényeket felkutató egységeivel, egy elhagyatott viskóban húzzák meg magukat. Ez a rejtekhelye az ex-prosti Tou-Tou-nak (Carman Lee) is, aki megszökött egy bordélyból, ahová rokonai a nagy nyomor miatt némi élelem fejében eladták szegénykét. Rejtőzködésük nem marad felfedezetlen; az öreg szerzetessel rövid úton végeznek, Sai Yuk és Tou-Tou pedig a Vörös Lótusz Templom vértől maszatos, sötét tárnáinak vendégszeretetét lesznek kénytelenek élvezni, ami amolyan kényszermunkatábor-szerű földi pokolként írható le a leginkább.                                                                                              

A Vörös Lótusz vezetője a nem kicsit beteg elméről tanúbizonyságot tevő Kung (Wong Kam-Kong felejthetelen alakításában), egy nihilista, hedonista, és nem utolsó sorban, szadista disznó, aki beleőrült a kegyetlenkedésbe és élvezethajhászásba. Tou-Tou-t teszi meg vágyai kiélésének legújabb tárgyává, mialatt a sérült Sai Yuk egy rothadó hullahalmon végzi, de persze nem örökre, mivel a lány kilobbizza Kungnál, hogy ne öljék már meg. Sai Yuk tehát „normálisabb” börtönkörülmények közé kerül, és mivel a nagy tettekre hivatott hős csillagzata alatt született (elvégre Fong Sai Yuk is, mint Wong Fei Hung, legendás kantoni hős), elkezdi bomlasztani a rendet. Megütközik az egykor volt shaolin-testvérével, Hung Hei Kwunnal (egy másik népszerű kantoni harcos, Yang Sheng alakításában), aki most Kung szolgálatában fegyelmezi a Sai Yukhoz hasonló renitenskedőket. Fordulat következik, aminek csak a következményéről teszek rövidke említést: a Vörös Lótusz a harcművészeti filmek „lángoló börtönévé” válik, ahol a forrongó indulatok sok-sok „wire-fu”-s ízesítésű kétkezi, kétlábi, és fegyveres összecsapásban találnak levezetésre, vagyis a szemben álló felek igyekeznek minél szebb mozdulatokkal lerúgni az ellen veséjét…

Nem is csoda, hogy nem tolongtak az emberek a film vetítésekor. Komor hangulatú darab ez, a reménytelenséget sugárzó sötét alagútrendszer klausztrofóbiás érzést kelt a nézőben, de a horroros hangulatot más hatáskeltő elemek is erősítik. Már a Vörös Lótusz Templom előtti sírhalmokból az ég felé meredő, oszló kezek is nagyon „megkapóak”, nem is beszélve a rothadó hullarakásokról, koponyahalmokról, na meg persze Kung barátunk riasztó kórképének is felfogható expresszionista barlangfestményeiről, melyhez emberi vér is alapanyagul szolgál. A filmben nem ritkán félbe vágnak embereket, valaki elevenen elég, vagy valamilyen más erőszakos módon elhalálozik. Egy eszeveszett mániákus kínzókamrájába való betekintés máskor nyilván rengeteg embert vonzott volna, de nem abban az időben, amikor az 1997-es visszacsatolás rémképe határozta meg a hongkongiak mindennapjait.

Willie Chi szimpatikusan játssza Fong Sai Yukot, és bár a komolyabb attrakcióknál láthatólag képzett dublőrök helyettesítették, valamennyi harcművészeti tudással biztos rendelkezhetett (a Részeges karatemester harmadik részében ő váltotta Jackie Chant). Színészileg nem sok alkalma nyílt a fejlődésre e szerep eljátszása után, ugyanis a filmbizniszben nem sikerült hosszabb időre megvetnie a lábát. Ugyanez elmondható az áruló shaolint játszó Yang Shengre is; bár jól teszi a dolgát a filmben, számára sem termett sok babér az elkövetkező évek során. Visszatérve Sai Yuk figurájára, abban az időben Jet Li is eljátszotta a kantoni hőst két Corey Yuen által levezényelt remek filmben (amik inkább a vígjáték felé tendálnak), és hát nyilván nem igazán vonzotta az embereket egy újabb Sai Yukról szóló film valami noname színésszel a főszerepben. Ahogy a két shaolint játszó színész, úgy az ex-prostit megszemélyesítő Carman Lee sem tartozott a legfelkapottabb sztárok közé, ennek ellenére elragadó alakítást produkál (meg kell zabálni, amikor durcáskodik), nem mellesleg szerintem irtó szexi nő, ami kemény érv. Wong Kam-Kong egyértelműen a legjobb alakítást nyújtja a főgonosz szerepében: az egyik percben behízelgő gentleman, tekintélyt parancsoló despota, majd züllött démoni figura, aki a kiszámíthatatlan őrültek gyorsaságával kapja el egyik szeretőjének a nyakát és tépi le a fejét, hogy aztán, mint valami undorító kígyó, rácsavarodjék Tou-Tou-ra, akit eléggé lesokkol ez a kis incidens. Személyében egy igazán emlékezetes főgonosszal lett gazdagabb a kungfufilmek rosszfiúknak fenntartott panoptikuma.

 Chris Lee akciókoreográfiája a kor stílusos, levitációs összecsapásainak a legjobbjait idézi, így tehát elmondható, hogy a nehézségi erő nem különösebben akadályozó tényező ebben a filmben (a la Iron Monkey, de azért itt kevesebbet tartózkodnak a levegőben). A „Tigris” és a „Daru” stílusok nagyon jól mutatnak a harcok közben (ezt ugye a shaolinok űzik), Kung titkos fegyverként használt, halálos életerővel feltöltött festéklöketei (micsoda ötlet!) pedig inkább viccesek. 

Ha már a vicces dolgoknál tartunk, azért ezt a komorabb pilléreken nyugvó filmet is áthatja a hongkongi humor, ami elég hiteltelenné teszi az egyes helyzeteket olykor. Sok a „vicceskedés”, és ez azért eléggé elvesz a film nyomasztó hangulatából. Kicsit felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de biztos nem csak én leszek ezzel egyedül. 

Mint már korábban említettem, a Burning Paradise rokonítható Lam egyik korábbi nagy sikerével, a Lángoló börtönnel (Prison on Fire), csak most pár száz évvel korábbi körülmények között zajlik a kijutásért való küzdelem, és, legalábbis számomra, sokkal érdekesebb eszközökkel. Nekem egyértelműen ez a kedvencem a rendezőtől; az elejétől a végéig szórakoztató film, sok-sok bunyóval és a jóízlést távolról sem ismerő erőszakos jelenetekkel. Ez kell nektek is!

(Ha valakinek felkeltettem volna az érdeklődését: összeütöttem hozzá egy magyar feliratot, ami szeretett honlapunkon is elérhető immár.)