Ázsiafilm

De mielőtt erre rátérnék, pár szót röviden a sztoriról, ami mint az akciófilmekben szinte mindig, nagyon is vékonyka. Szóval adott egy japán bérgyilkos, aki kap egy munkát, hogy egy Hongkongba menekült japán yakuzát öljön meg. Az akciót sikeresen végre is hajtja, leszámítva azt, hogy ő is kap egy lövést, a golyót pedig az orvosok inkább a koponyájában hagyják. Így viszont, tartva a lebukástól, meg sem kísérli elhagyni a szigetet, inkább úgymond poénból, beáll egy bankrablásra szakosodott trió mellé negyediknek. Aztán egyszer csak meggondolja magát...


Magára a filmre nem is érdemes túl sok szót vesztegetni, tele van a műfajban már számtalanszor elpuffogtatott klisékkel a harcias, csak a munkájának élő rendőrfőnöknőtől kezdve a főhőséhez hasonló traumán átment rendőrön keresztül a nagyon laza bankrablókig, valamint az angol, a japán és a kantoni nyelv összevissza kevergetéséig. Ami leginkább megragadott benne, az a már-már pszichedelikus, vagy ha úgy jobban tetszik, „bedrogozott” hatást keltő képek beemelése a filmbe. Nem kell semmi komolyra gondolni persze, csak néhány jelenetet nagyon is megbolondít a hipnotikus zene és a furcsa szűrőkön áteresztett képi világ, valamint a hihetetlenül lelassított, álomszerű mozgás és szerencsére többször is szórakozik ezzel a rendező. Példaképpen azt a pillanatot tudnám kiemelni, amikor a japán rabló úgy látja meg a páncélozott pénzszállítóautót, mintha maga Isten küldte volna oda. Ami viszont nagyon zavaró, hogy a japán drámák tempóját is sikerült átvenni, ami egy ilyen eredendően könnyedre hangolt akciófilm esetében nem számít igazán jópontnak.


Ennyi mellékes dolog után pedig következzen a lényeg, azaz Sawada Kenya. Az úriember, akiről egyébként túl sok információt nem sikerült fellelnem, annak idején az amerikai Street Fighter című filmben tűnt fel, ahol Captain Sawada karakterét játszotta, majd Hongkongban kötött ki, ahol olyan filmekben jutott kisebb-nagyobb szerephez, mint Jackie Chan Mennydörgése, valamint a 90-es évek közepén Tokyo-ban végrehajtott metróbeli ideggáz támadás sztoriján alapuló Extreme Crisis, amiben ő játszotta az ördögi japán főgonoszt. A Color of Pain-ben az első dolog, ami szembetűnik vele kapcsolatban, hogy a külseje már-már zavarbaejtően emlékeztet Jackie Chan-re, ahogy halad előrefelé a sztori, úgy meg a motivációi is Chan filmjeit idézik. Hogy erre miért volt szükség, azt nem tudom, de még ezekkel együtt is ő az, aki miatt egyedül érdemes megnézni a filmet. Rajta kívül egyébként még az akkori fiatal sztárok közül Sam Lee, Terence Yin és Raymond Wong játszik a filmben és természetesen nem szabad nem megemlékezni Lam Suet-ről sem, aki szokás szerint csak néhány percet látható, de az a pár perc ezúttal is élményszámba megy.


Összességében a film tehát a nagyon hamar felejthető kategóriába tartozik még azzal együtt is, hogy van benne pár figyelemre méltó momentum. Ha nincs jobb kéznél éppen, azért rá lehet szánni az időt, bár túl sokat nem szabad tőle várni.