Ázsiafilm

iMDB

A sztorit a Touch of Love albumhoz készített egyik videoklip, azaz a Gwong yat cham Tian Hou című dalocska inspirálta (a címe magyarul: A következő megálló a Tin Hau). Nem meglepő módon tehát a Tin Hau egy metróállomás Hongkongban, ami a film során többször is színhelyül szolgál, ráadásul némi (nem is burkolt) reklámot is kapott a szolgáltatásait illetően. Egy három perces cukipop dalocskából nem lesz magától másfél órás film, így a kommersz közönségfilmek és a könnyfacsaró romantikus darabok (a két kategória között jókora átfedés van) mestere, Joe Ma vette kezelésbe a dolgokat, aki többek között olyan világrengető darabokkal öregbítette a hongkongi film hírnevét, mint a Feel 100% filmek, vagy a Dummy Mommy without a Baby (kis oldalunkon egyébként a Funeral March, a Lion Roars, a Summer Breeze of Love és a Hidden Heroes című munkáiról írtam korábban).


A rendezőtől megszokott módon így aztán egy kicsit szirupos, néhol elnagyolt sztori kerekedett ki az alapötletből, melynek főhőse egy kedves, jóravaló lányka, Ah Hey, aki apja halboltjában segédkezik, de az az álma, hogy egyszer híres énekesnő váljon belőle. A családi kapcsolatnak köszönhetően (a család egyik szegről-végről rokona menedzser egy szórakoztatóipari cégnél) aztán a lány lehetőséget kap arra, hogy a kiadó által menedzselt „sztár” és annak csapata mellett legyen mindenes. A sztárnak azonban nincs hangja, így helyette énekli fel a dalt is, ám vajon sikerül-e kitörnie és megismertetnie magát a világgal?


A kérdésre persze a tündérmesék szabályai alapján rá lehet jönni, de ez semmit sem von le a film élvezhetőségéből. A „gagyi” kategóriának tehát máris fontos szabályaira derült fény: a történettel gyakorlatilag egyenrangú fontossággal bír a reklám (a metró és a Twins dalocska mellett egy idehaza is népszerű autógyár termékeinek bemutatására is nagy hangsúlyt fektettek (amelyik sose kop el), nem is beszélve a főszereplő lány mp3 lejátszójáról), valamint fontos a könnyed, mindenki által gondolkozás nélkül érthető és fogyasztható, a problémák kezelése terén jóindulatúan elnagyolt történetvezetés, az aranyos poénok, a szirupos happy end, valamint a hiteles színészi teljesítmények helyetti kissé túljátszott, a karakter helyett a figurát játszó sztárt előtérbe toló játék.


Adódhat a kérdés, hogy mindezek tudatában a hongkongi „gagyi” filmek vajon nézhetetlenül rosszak-e? Ez az a kérdés, amire nem lehet egyértelmű választ adni, ugyanis embere válogatja, hogy ki mennyire tolerálja mindezt. Az biztos, hogy ezeket elsősorban „helyi” fogyasztásra készítették, jópár, nem elsősorban a színészetben nagyot alakító híresség szerepeltetésével (és itt most nem feltétlenül erre a filmre gondoltam, hanem a „gagyi” kategóriára általában). Ha annak tudatában kezdjük el nézni, hogy semmi nagy dologra nem szabad számítani, akkor simán szórakoztatónak is találhatjuk.


A Diva Ah Hey! persze a tündérmese jelleg mellett elsősorban a Twins reklámja, annak is az életrevalóbb, vagányabb, játékosabb és talán mondhatjuk azt is, hogy tehetségesebb tagjáé, Charlene Choi-é. A fiatal színésznő 2003-ra már túl volt olyan, komolyabbnak mondható szerepeken is, mint Funeral March és a Just One Look, ezúttal azonban a My Wife is 18-hez hasonlóan inkább önmagát, illetőleg a popsztár Charlene-t kellett megtestesítenie. Ennek megfelelően jópár, finoman szólva is „érdekes” apróság színesíti a játékát (többször is arra kérik, hogy „színészkedjen”, ami mindig éktelen ripacskodásba torkollik, ezek közül egyértelműen a Britney Spears imitáció vitte el a pálmát), de szinte végig zökkenőmentesen hozza a szerethető, aranyos lánykát (főleg az ajakbiggyesztéseivel operál ezen a téren), egyértelműen ő miatta érdemes megnézni a filmet. A többi szereplő közül az állandó karakterszínész, Lam Suet nem látható túl sokat, a menedzsert játszó Jordan Chan semmi extra, a klisészerű figurához nem ad hozzá szinte semmit sem, a sofőr szerepében Shawn Yue ebben a kis szerepben is érzékelteti, hogy remek színész, míg a „sztárt” alakító Niki Chow esetében a filmbeli alakításánál sokkal érdekesebb az, hogy a tátogó énekesnő szerepének eljátszása után nem sokkal saját lemezt adott ki, rengeteg pletykára okot adva.


Joe Ma tehát ebben a filmjében is rutinszerűen hozza azt, amit nagyon tud. A „gagyihoz” méltóan ezúttal is egy könnyed, szerethető filmet rakott össze, aminek a sztorija ugyan helyenként nyeklik-nyaklik, a humora is erőltetett itt-ott és a színészi játék színvonala sem elsőosztályú, mindez azonban bőven belefér a „gagyiba”, sőt, akár úgy is mondhatjuk, hogy el is várja mindezt a néző. A téma pedig a 2007-es Super Fans-hoz hasonlóan a zenei ipar működésének némileg klisészerű bemutatása (és kritikája), afféle „okulásul” a néző számára. Aki a komoly, mély mondanivalójú, nagy filmeket szereti, az úgysem áll majd neki ennek, így a csalódás is biztos el fogja kerülni, aki pedig Twins, vagy Charlene rajongó, azt úgysem fogják mindezek zavarni. A fentiek tudatában nem túlzottan nagy horderejű információ, hogy elsősorban a film ez utóbbiaknak ajánlott.


Végezetül pedig következzen maga a dal, aminek a videoklipje gyakorlatilag a film trailereként is funkcionál. A cukipop "besorolás" talán elrettentő lehet, de a film egyetlen HKFA jelölését a legjobb betétdal kategóriában ezért a dalért kapta, úgyhogy egyáltalán nem rossz.