Ázsiafilm

A film során Ho Hsin életútját követhetjük végig, gyerekkorától kezdve tanulmányai befejezésén és az első szerelmen keresztül egészen addig, hogy hogyan is válik belőle igazi „Casino Tycoon” a múlt század ötvenes éveire. Természetesen ebben segítségére lesz legjobb barátja, az igencsak lobbanékony természetű Kuo Ying-Nan, amire égető szüksége is lesz, hiszen a kaszinók tulajdonosainak világa legalább olyan kegyetlen tud lenni, mint az, amikor a „mezei” játékos elveszíti a pénzét. A fiatal, feltörekvő párosnak tehát remek stratégiai döntéseket kell hoznia, hogy túljárhasson az ördögi Wong Chang eszén.


Mint a bevezetőben már írtam, ez a film sokkal inkább dráma, mint az általam eddig látott bármelyik Wong Jing film, elsősorban a szereplők élete és lelkivilága van a középpontba állítva, szerencsejáték jelenetek alig-alig láthatóak. Szerencsére viszont ami van, az nem rossz, főleg az, ahogyan „fizikai” törvényszerűségekkel magyarázzák el, hogy hogyan is lehet hallani, hogy a dobókocka melyik oldalára is esett. A Wong filmjeiben megszokott hullámzó minőségű humorból a szokottnál jóval kevesebbet kapunk, egy-két pajzán dalocskát, valamint néhány poénra vett romantikus jelenetet leszámítva (az esti program kétértelmű elmutogatása kifejezetten ötletes) meglepően „komor” hangulatot hozott össze a rendező.


A történetvezetésen látszik, hogy Wong remekül megtanult sztorit írni, azonban a lélektanhoz (vagy legalábbis annak bemutatásához) nem nagyon ért és a feszültségkeltés sem az erőssége. A sztori kellőképpen csavaros, fordulatos, még olyan elemei is vannak, hogy egy, a film korai részében látott, mellékesnek tűnő jelenet fontos kihatással van a későbbiekre, ezzel nincs is semmi baj. A tempó azonban lassú, sokszor kifejezetten vontatottnak éreztem (a játékidő több mint 2 óra!), a drámai jeleneteket pedig egyszerűen nem lehet benne komolyan venni, egyrészt a szereplők életszerűtlennek tűnő reakciói miatt, másrészt minden egyes drámainak szánt jeleneten egy jókora mesterkéltség érződik. Nagyon látszik, hogy a dráma nem Wong műfaja, a későbbiek során nem is nagyon próbálkozott vele. A két nővér tragikus véget érő veszekedése, vagy éppen az a jelenet, amikor Ho Hsin összetalálkozik azzal az úriemberrel, akihez küldte a pap, remek példa arra, hogy Wong nem képes hihetően leforgatni a drámai részeket A két nővér jelenete nagyon erőltetettnek hat, míg Ho Hsin találkozója a kretén gengszterek miatt válik röhejessé, akik úgy néznek ki, mintha egy paródia képregényből másztak volna elő.


A technikai kivitelezés szintén megmosolyogtató. Wong filmjei általában alacsony költségvetésből készülnek, ami nem éppen ideális kiinduló pont egy régi időben játszódó film leforgatásához. Több olyan jelenet is van, ami ha grandiózusabb lenne, akkor igencsak hatásos lehetne (lásd a tengeri kalózos jelenetet, vagy a japánok betörését Hongkongba), ám az operatőri munka nélkülözi a látványos, nagyobb területet bemutató jeleneteket, szinte mindent „közeliben” láttatnak, olcsó, szegényes hatást keltve. Természetesen nem maradhattak ki a kungfu jelenetek sem, ám ezekből relatíve kevés van és jóindulattal „átlagosnak” nevezhetőek, de mivel ebben a filmben nem ezen van a hangsúly, ez nem nevezhető hibának.


A szereplők kiválasztása is érdekes. A főszerepet, Ho Hsin-t Andy Lau játszotta, jól, de messze nem ez a legerősebb alakítása. A legjobb figura mindenképpen a kisarkított főgonosz, Wong Chang, akit a szinte mindig gonosz szerepben feltűnő Paul Chun alakította, remekül, bár kissé harsányan. A legmeglepőbb szerep Chingmy Yau-nak jutott, aki igencsak furán fest a szűzies, hiperfélénk Mei szerepében. Igaz ugyan, hogy a Chingmy-t szexszimbólummá „emelő” Naked Killer-t néhány hónappal később mutatták be, de mai szemmel visszatekintve a színésznővel kapcsolatban inkább az ilyen szerepeire asszociál a néző, mint a „jókislányosakra”.


Összességében a film jóindulattal közepesnek mondható, ám az átlagosnál jobb történetet jócskán lehúzza a gyengécske dramaturgia és a szegényes technikai kivitelezés. Lehet, ebben az is közrejátszik, hogy Wong Jing-től nem ilyen filmet vár a néző, amire egy jó példa, hogy egyszerre zavaróak a történetben a Wong-ra jellemző könnyed idétlenségek, illetve ugyanezzel egyidőben kevésnek is tartottam őket, mert így nem eléggé jellegzetes a film. Wong-nak jobban megy, ha „tiszta” gambling movie-t forgat, mint drámát, így a filmet csak azoknak ajánlom, akik valamelyik főszereplő miatt néznék meg a filmet, vagy a kaszinós filmek fanatikusainak (már ha vannak ilyenek).