Chan ezúttal sem bízott semmit sem a véletlenre. A forgatókönyvön egy háromtagú csapat dolgozott az ő felügyelete alatt, a szerződtetett sztárok tudatában voltak annak, hogy a rendező kifejezett kérése, hogy a kaszkadőrmutatványokat is ők végezzék el dublőrök helyett, míg az akciókoreográfiát „bejáratott” emberére, Jackie Chan kaszkadőrcsapatának oszlopos tagjára, Chung Chi Li-re bízta.


A történet is jellegzetesen „blockbusteres”, gyakorlatilag minden benne van, ami az igazi közönségfilmhez szükséges. A főszereplő három fiatal rendőr, akik különféle okok miatt ugyan, de személyesen is érintettek egy fél évvel korábbi, sok halálesettel járó rablás elkövetőinek kézrekerítésében. Miután egyesítették erőiket, a nyomozás során rengeteg problémával kerülnek szembe, ezek közül az a legnagyobb, hogy a rendőrség kötelékén belül található a rablás értelmi szerzője.


Chan korábbi filmjeihez hasonlóan ennek a filmnek a figurái is jóval kevésbé kidolgozottak, mint Johnnie To karakterei, a történet pedig egyáltalán nem akar olyan, mélyebb mondanivalót közölni, mint Andrew Lau munkái. Egyetlen célja az volt, hogy a néző számára a több, mint 2 órás játékidő alatt könnyed szórakozást nyújtson. Ennek megfelelően a főszereplők eléggé sablonos figurák, van köztük a nagymenő, napszemüveges rendőr (Shawn Yue), a rablásban során meghalt kedvesét megbosszulni kívánó rendőr (Nicholas Tse), valamint a mamakedvence „közrendőr”, aki eltűnt bátyját reméli megtalálni a nyomozás során (Jaycee Chan). A „gonoszok” igen eredeti figurák, egy Közép-Ázsiai árvaház egykori lakói, akik militarista kiképzést kaptak és gyakorlatilag gyilkológépek (mintha Edison Chen játszott volna nemrég igencsak hasonló karaktert a Dog Bite Dog-ban), a vezetőjük (Wu Jing) kung fu tudásához pedig egyik főhős sem ér fel. Az alapszituáció tehát szintén igen eredeti, a három jófiú vadászik a rosszfiúra, a dolgukat pedig nehezíti, hogy házon belül is van ellenség.


Az akciójelenetek terén a legfontosabb információ következik: igen, Jaycee Chan is verekszik! Igaz, továbbra sem úgy, mint apja egykoron, az egyetlen bunyós jelenetben két társa segítségére szorul, de úgy látszik, megtört a jég, Jaycee beadta a derekát. Egyébként az akciók helyszínét igyekeztek úgy kiválogatni, hogy Hongkong legtöbb üveget tartalmazó helyszínei szolgáljanak háttérként a bunyókhoz, hogy minél több üveget lehessen látványosan összetörni. Van köztük étterem, bár, irodaház, de még az éjszakai utcai bunyó során is legalább az autók ablakainak törniük kellett. Természetesen tűzfegyveres jelenetek is vannak, ezek közül az első a szokásos, a már-már „nehézfegyverzettel” ellátott bűnözők elé ugrálnak a rendőrök, hogy azok kényük-kedvük szerint lelövöldözhessék őket. Látványos, de véleményem szerint igen gagyi lett. Az akciók legjobb jelenetei viszont a kaszkadőrmutatványokat is igénylő üldözős részek. Nicholas Tse nekiütközik egy busznak, guruló autókon rohan át, leesik egy tetőről, egy egész emeletnyit zuhan le egy lépcsőn, stb. Jaycee és Shawn Yue fele ennyit sem vállalt el…


Nem meglepő módon a filmet véleményem szerint leginkább az akciók miatt érdemes megnézni. A sztori nagyon is sablonos, helyenként bántóan elcsépelt (főleg a korrupt rendőr és az, hogy a főhősök is gyanúba keverednek, nem is beszélve a film vége felé látható óriási drámai jelenetről), néha pedig „leül”, több jelenet is „muszájból” került bele. Ennek legtipikusabb példája az, ahogyan Jaycee közlekedési rendőrként éppen megbüntet egy nagyszájú Mercedes-es férfiút, akit a kisfia csitítgat. Szájbarágósan bemutatott „Szeressük a rendőrbácsit!” jelenet, ráadásul kétszer is elsütik. Jaycee figurája egyébként is kicsit idealizált, a túláradóan becsületes, szerény, jólelkű rendőr mintapéldája. A film humora jellegzetes, kicsit harsány, de mindig a kellő helyen és időben vannak a poénok, ez mindenképpen a készítők dicsérete.


Benny Chan tehát ezúttal is korrekt iparosmunkát végzett, akárcsak a Gen-X Cops, az Új Rendőrsztori, vagy a Rob-B-Hood esetében. Tökéletesen ismeri a hongkongi közönség ízlését, illetve azt, hogy hogyan kell a szórakozni kívánó nézőt kiszolgálni. A film első harmada nagyon jól eltalált, sodró, pergő lendületű akció, ám ahogy kezdenek a szálak kibogozódni, úgy válik az egész közhelyessé és egyre laposabbá, még azzal együtt is, hogy minden a helyén van, csak már rengetegszer láthattuk korábban. Aki ennek megfelelő elvárással ül le a film elé, az valószínűleg ezzel együtt is remekül is fog szórakozni rajta, aki viszont Johnnie To, vagy Andrew Lau bűnügyi filmjeihez hasonló színvonalat vár, az nagyon fog csalódni benne.