Ázsiafilm

Negyven évvel az utolsó Kínában forgatott musical után a Perhaps Love tarolt a 2006-os Hong Kong Film Awards-on. Szerelmi háromszög, erős sminkek, francia parfümök, feslett utcalányok harinyakötőben, a századfordulós Sanghajt idéző díszletek, tangó, túlcsordult érzelmek, a félvér Takeshi Kaneshiro a medencében nagyon vizesen, aztán énekel, rikító színek, érzelmes kanto-pop balladák, tánckar esernyővel. Mégis, a rendező Peter Chan kikéri magának, ez nem musical. Hanem?

Mivel ez egy "film a filmben" típusú mozi, így ha Chan mester mindenképpen szőrszálhasogatni akar, akkor ez valóban nem musical, hanem egy romantikus szerelmi dráma, mely egy musical forgatásán játszódik. Látjuk mind a két filmet, egyik a valóság, másik a forgatott zenés darab. A valóság színei sokszor életlenek, néha szürkék, de tudnak lágyak és gyengédek is lenni - a zenés darab erős színekkel operál, tűélesek a képek, csiricsáré színorgia az egész - le a kalappal az operatőr Peter Pau (Tigris és sárkány) előtt. A filmbéli színészek élete és a megfilmesítésre váró forgatókönyv  pedig kísértetiesen hasonlít egymásra, a musical felfogható akár a valóság groteszk karikatúrájának is.

Maga a drámai rész erősre sikerült, remek hátteret ad hozzá a lepusztult Peking 1994-ből. A mostanában folyó építkezések miatt csoda, hogy egyáltalán még találtak hozzá megfelelő helyszínt. Sikerült egy olyan világot elővarázsolni, ami pár év múlva végleg eltűnik Kína fővárosából, bár gondolom érthető okokból kevesen sírják majd vissza.
A musical részt már jóval nehezebb értékelni. Egyrészt, mivel errefelé nincs hagyománya, nincs viszonyítási alap. Ha nyugati példát veszünk, akkor pedig hibás képet kapunk. Először is, ha így teszünk, akaratlanul is beugrik a Moulin Rouge, az áthallás a két film között már-már arcpirító. (De még vagy féltucat musicalból mazsoláztak)
A koppintások, a bécsi keringő és a tangó ellenére teljesen kínai lett a film, főleg a kanto-pop balladákra oly jellemző dagályos, szentimentális dalszövegek miatt.

Erős drámához illő alakítások születtek. A főszereplőnő Xun Zhuo (The Banquet és a - igaz, francia film - Pekingi bicikli) mind a HKFA mind a Golden Horse legjobb női alakításáért járó díját bezsebelte. Takeshi Kaneshiro (House of Flying Daggers, Confession of Pain) pedig díj nélkül is van legalább ilyen jó. A díjeső nem állt meg, rendezésért és fényképezésért is járt egy-egy Golden Horse + még 5 HKFA díj.

Peter Chan tiltakozása ellenére a Perhaps Love-ra ráaggatták a musical cimkét. A kínai filmgyártástól meglehetősen életidegen műfaj inkább a szomszédos Indiára jellemző, olyannyira, hogy a koreográfust is a szomszédból hozatták. Farah Khan nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Don, a Krrish, vagy Bluffmaster táncos jelenetei. Munkái mindig nívósak, de nehezen hiszem, hogy Kínának ne lenne koreográfusa.
És hol vannak a géppuskalábú kínai fiatalemberek? (A géppuskagyárban? = rossz vicc)
Ugyanis nem csak koreográfust hozattak, hanem rögtön egy egész tánckart. A kínai férfiak nem tudnak táncolni? Vagy csak szégyenlősek? Gondolom lasszóval kellett azt a párat összefogdosni, mert a filmből és a bevezető felsorolásból egyedül ők hiányznak.

Zenés filmek kedvelőinek és ázsiai csemegékre nyitottaknak kötelező. A többieket idegesíteni fogja a szentimentális zene és a két liter műkönny. Bár néhol mintha CG-zték volna... De komolyan!

iMDB