A film alapötlete tehát, hogy erről a furcsa tradícióról és annak művelőiről forgatnak filmet, egyrészt jópofa, másrészt ötletes. Tovább növelte a várakozásaimat az is, hogy a főszereplők között olyan nagy nevek is megtalálhatóak, mint Anthony Wong és Francis Ng, ráadásul ez volt Francis élete harmadik rendezése, ezúttal Marco Mak-kal közösen.
Sajnos azonban már rögtön a film legelején elkezdtek szaporodni a baljós jelek. Az még hagyján, hogy a nyitó jelenetben ezúttal is feltűnt a kissé ripacs Sammy Leung (természetesen ő is oroszlánt „működtet”), azonban a sárkányok (izé, bocsánat, oroszlánok) táncain kívül szinte semmiféle nézhető rész nem került a filmbe. Gondolom nem meglepő, hogy már csak a címből és a témából adódan is, ez a film egy vígjáték szeretne lenni. Ennek megfelelően az sem meglepő, hogy elég sok a harsány, már-már ripacsságba hajló színészi teljesítmény, amiben elsősorban a női főszerepet játszó komika, Teresa Mo jeleskedik, de ugyanez elmondható a többiekről is, sajnos sem Francis Ng, sem Anthony Wong nem képez kivételt ezalól. Egy vígjátéknál azonban a ripacsság még megbocsátható, az viszont, hogy a forgatókönyv katasztrofálisan rossz, a dramaturgiát és a logikus történetvezetést még hírből sem ismeri, valamint hogy nincsenek poénok, illetve amik vannak, azok rettenetesen izzadtságszagúak, az már sokkal nagyobb probléma.


Itt rá is térhetünk a sztorira, ami valami olyasmi, hogy Fai és Gau éppen kirúgás előtt állnak a cégüknél, ám a cégvezetés úgy dönt, hogy egy afféle Ki mit tud? versenyt rendez a munkavállalóknak és akik ezen jól teljesítenek, azok maradhatnak. Fai és Gau pedig Great Uncle és Saam Mui noszogatására megpróbálkoznak az oroszlántáncoltatással, amivel akkora sikert aratnak, hogy inkább ebben a „műfajban” próbálnak szerencsét. Profitéhségüknek köszönhetően azonban hamarosan beüt a krach, mindenhol nemkívánatos személyek lesznek, amit csak növel egy nyilvános tévéshowban előadott saját magukat leégető produkció is, ráadásul konkurrenciát is kapnak a kontinentális Kínából érkezett táncoltatók személyében.


Mint látható, a történet finoman szólva is hülyeség. Ráadásul az egyes jelenetek az előzőkkel szinte abszolút kapcsolatok nélkül váltakoznak, egy csomó kérdés pedig nyitva marad. Csak egy példa ezekből: a film elején beharangozott tehetségkutató versenyről a későbbiekben egy szót sem ejt senki sem, sőt, „hőseink” sem vesznek részt rajta. Persze lehet, hogy az eredeti kantoni szövegben benne van, hogy miért nem, de a feliraton már „nem jött át” mindez. A másik fájó pont a rendkívül fárasztó és erőltetett humor. Például jókat lehet(ne) kacagni azon, hogy az éttermet üzemeltető Saam Mui aktív szenet etet néhány emberrel, akiknek ez még ízlik is, miután meghallják, hogy miért is kell megenni. Hasonlóképpen „érdekes” az is, ahogy a készítők a mandarinul társalgó „bevándorlókat” ábrázolják, akik szintén oroszlántáncoltatással próbálják a főhősök dolgát megnehezíteni. Mindegyik bagózik, büdös, lop, csal és hazudik is. Pekingben biztos örömmel távoztak a bemutatóról…


Összességében tehát a film remekül beleillik az eddig finoman szólva is borzasztóan gyenge 2007-es hongkongi filmes felhozatalba. Rettenetesen bárgyú történet, szörnyen rossz forgatókönyv, erőltetett humor, miegymás. Sajnos ezúttal is megdőlt az a tézis, hogy egy film, amiben Anthony Wong játszik, nem lehet rossz… Ennél még az is jobb lett volna, ha másfél órán keresztül azt mutatják, ahogyan az oroszlánokat táncoltatják. Csak fanatikusok számára ajánlom a megtekintését, illetőleg azoknak, akik kíváncsiak arra, hogy hogyan kell egy alapjában véve aranyos ötletet bűn rossz filmmé formálni.