Ázsiafilm

iMDB 

Johnnie To és Wai Ka Fai jegyzi ezt az 1997-es filmet, ami nyilván máris megosztja a hongkongi filmek ismerőit. Ennek ellenére akik nem szeretik eme két úriember munkáit, azokat is arra ösztönöznék, olvassanak tovább, vagy legalábbis kezdjenek el gondolkodni egy kópia beszerzésén.

 „A To Be No. 1. a választásról szól. Az élet tele van választásokkal, némelyik fontosabb, némelyik nem. Ha ezt végiggondoljuk, ez egy egészen abszurd dolog.” Eme mondatokkal kommentálta filmjét annak idején a rendező, Wai Ka-Fai. Én viszont egyszerűen így foglalnám össze: fekete humor és totális őrület.

A nagyszerű Lau Ching-wan alakítja Kau-t (fordítása: kutya), egy igazi semmirekellőt, akit hasonszőrű haverjai rávesznek, hogy alakítsanak egy triádbandát. Már meg is van a céljuk, vagy elmennek Kínába lopott kocsikat árulni, vagy Taiwanon bérgyilkosnak állnak. A film gyakorlatilag itt felrúgja a hagyományos lineáris narratívát, s egy, akkor még igen újszerűnek számító eszközt vet be, gyakorlatilag külön-külön végigköveti a két választást, s azok következményeit. Ilyet abban az időben még talán csak Tarantino Ponyvaregényében láthatott a mozirajongó közönség. Maga Wai Ka-fai ezt úgy magyarázza, hogy filmje egyfajta vallásos struktúrát követ, hisz a buddhizmus is a választásról, illetve a lehetőségekről szól. Na, azért nem kell megijedni, maga a film ilyen filozófiai mélységekig nem jut el, ellenben fekete humor terén annál inkább osztogatja a zsetonokat.

Már sok triádfilmből ismerhetjük a földbuta gengszter sztereotípiáját, aki csapatban mozog, ordítva kommunikál és gondolkodás nélkül követi főnöke parancsait. Ezek a pancserok általában kivétel nélkül mellékszereplők, s csak azért kellenek, hogy kellő kontrasztot alkossanak mellettük a vércool hősök. A Too Many Ways... pont ezeknek a filmeknek a paródiája, pontosabban közvetlen válasz volt az 1996-ban óriási sikerrel útjára induló Young & Dangerous sorozatra. Itt kifejezetten egy ügyefogyott, lúzer banda áll a központban, de tovább nem feszegetném ezt a kérdést, mert túl sok poént lőnék le vele.

Mindenesetre a film tele van tömegjelenetekkel, melyek hihetetlenül kaotikusak, ám annál viccesebbek. Az anarchiát csak növeli a minden valószínűség szerint elmebeteg operatőr munkája, aki kedve szerint lóbálja, rázza és forgatja a kamerát, s igen nagy előszeretettel használja a halszem optikát is. Egyébként ez a szabadosság jellemző az egész filmre általában véve, amire lehetne ugyan azt mondani, hogy kidolgozatlan, de én inkább következetesen nyersnek írnám le. Ilyen például a két külön epizód, melyek közül az első még jóval rövidebb is, mint a második. Az ember ösztönösen vonzódna egyfajta szimmetriához és a hármas tagoláshoz, s ez az, amit itt véletlenül sem kap meg.

Külön figyelmet érdemel Lau Ching-wan és Francis Ng játéka, akik valami kegyetlen figurára sikeredtek, s egyszerűen imádom őket ebben a filmben. Bár mindkettő nagyon nagy színész, de ekkora alakításokat még egyiküktől sem láttam. Gyakorlatilag süt a szemükből a butaság, és véleményem szerint ehhez már tehetség kell.

A film hatására jellemző, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb hongkongi durranása, Johnnie To Exiled-je bizony nem egy elemet kölcsönzött A Too Many Ways...-től, ám sokkal konszolidáltabban, fogyaszthatóbban adja vissza azokat. Így már érthető, hogy a kritikusok az 1997-es év legfontosabb filmjeként aposztrofálták, s ha még némileg túlzó is ez a kijelentés, az elmondható, hogy mindenképpen egy vérbeli hongkongi, de mégis egyedi alkotással van dolgunk.