Ázsiafilm

Úgy látszik, a film rendezőpárosának ismertebbik fele, Andrew Lau végképp lecövekelt a grandiózus filmek világában. Kezdte mindezt a Szigorúan piszkos ügyek trilógiával, majd két jelentéktelenebb alkotást leszámítva folytatta a nagy költségvetésből, gyönyörűen kivitelezett filmek forgatását (Initial D, Daisy és a most tárgyalt Confession of Pain). Ebben a tekintetben ez az új alkotás is méltó folytatása az eddigieknek, bizonyítja ezt a gyönyörű fényképezés, a nagyszerűen eltalált zene és az aprólékosan, nagy odafigyeléssel elkészített forgatókönyv. Szokás szerint remek színészeket sikerült a szerepekre leszerződtetniük, mind a Hei szerepében látható Tony Leung Chiu-Wai, mind az iszákos Bong-ot játszó Kaneshiro Takeshi jó választás volt, akárcsak a mellékszereplők (Bong újsütetű barátnőjét Qi Shu, Hei feleségét a talán kevéssé ismert Jinglei Xu, míg a sztoriba csekélyke komikumot csempésző Tsui nyomozót Chapman To alakítja). A körítés tehát jobb nem is lehetne, sajnos azonban mindezek ellenére a végeredmény mégsem az igazi. Ennek több oka is van, ezek közül a talán kevésbé lényeges az, hogy gyakorlatilag csak a két főszereplőre koncentrál a film, a mellékszereplők többsége azért van csak jelen, hogy ott legyen, igazi pluszt nem adnak a történethez. Hei felesége még hagyján, de ő is elég sablonos figura, gyakorlatilag annyi a szerepe, hogy a Tony Leung által játszott karakter kimutathassa a szeretetét, de mind Tsui nyomozó, mind Bong újsütetű barátnője gyakorlatilag csak a film hosszának növelése miatt került bele a történetbe.


Azonban a filmmel kapcsolatban felhozható legnagyobb kifogás maga a történet. Igaz ugyan, hogy a film első fél órája, de majdnem az egész első fele is csak egyre másra veti fel a kérdéseket a nézőben, némi összezavarással próbálván fenntartani a feszültséget, ez azonban kevés egy igazán jó filmhez. A film krimi részét annak ellenére is nehezen tudtam követni, hogy valójában nem olyan bonyolult, de lehet, ez az én hibám volt. Az viszont biztos, hogy Andrew Lau távol áll Kurosawa képességeitől, aki egy szintén nem túl bonyolult bűnesettel kapcsolatban tudta jóval több, mint két órán át lekötni a nézőt (High & Low), ez a hongkongi rendezőpárosnak nem igazán sikerült, pedig a film “mindössze” 2 órás. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy bemutassák a főhősök lelkiállapotát, ezzel azonban lelassították az amúgy sem túlzottan száguldó tempót, ami ennek következtében többször is “leül”, már-már unalomba űzve a nézőt. Ezzel kapcsolatban az az érdekesség, hogy tulajdonképpen ugyanazt próbálták megvalósítani, mint a már sokszor emlegetett SzPÜ-ben, ott az eredeti kantoni címnek megfelelően a "folyamatos pokol" hangulatát igyekeztek elérni, sikeresen, míg itt a "folyamatos fájdalom" bemutatása talán kevéssé lett érzékletes. További probléma, hogy amíg a Szigorúan piszkos ügyek hőseinek bőrébe simán bele tudta magát képzelni a néző, ennek a filmnek a szereplőivel meglehetősen nehéz azonosulni. A film végén a Bong által felderített bűnügy kapcsán pedig az volt az érzésem, hogy ebből a kiindulási pontból inkább valami jó kis akciófilmet kellett volna készíteni, már csak azért is, mert emlékeztet egy kicsit a Lady Snowblood alapszituációjára, arról nem is beszélve, hogy véleményem szerint igencsak életszerűtlen az egész…


Összességében tehát a film alapjában véve nem rossz, de akárcsak a Daisy esetében, ennél is feltűnő, hogy egy relatíve szegényes sztorit próbáltak a külsőségekkel feltupírozni. A külsőségek nagyon is jók lettek, de ez a filmen nem segít, jóindulattal is csak erős közepesnek lehet nevezni, nem véletlenül nem jelölték végül az idei HKFA legjobb filmjei közé. Andrew Lau visszaszállhatna a földre és ismét a könnyedebb filmek felé vehetné az irányt, a szuperprodukciók terén véleményem szerint úgysem fogja tudni felülmúlni saját műremekét, a Szigorúan Piszkos Ügyeket.