Szamuráj a vadnyugaton! Hát persze, hogy ez az ötlet sem amerikai agyból pattant ki, hanem a talán leginkább japánmániás népség, a francia hozta tető alá, egy olyan korszakban, amikor még Hollywood dominanciája nem volt annyira látványos, mint manapság és egy echte amerikai színésznek sem derogált európai alkotásban vendégszerepelni. A francia-brit-spanyol koprodukció, az igazi nemzetközi sztárparádé a főszereplők között és természetesen a westernfilmek elmaradhatatlan kliséri sokat ígérnek, ám ahogy az már az efféle blockbusterek esetében lenni szokott, keveset nyújtanak. De nézzük csak Terence Young munkája mögé kicsit bővebben.

A hozzá nem értés már a legelső képkockákon szembetűnő, hiszen egy elírásnak(?) köszönhetően a japán történelemben csak egy kicsit otthonosabban mozgó néző számára már a bevezető szöveg mosolyt fakasztó. Ha az 1860-at 1870-nek írták volna, egy szót sem lehetne szólni, ám így az amúgy sem komolyan vehető történet már a kezdet kezdetén hitelét veszti. A valóságban nem is történhetett volna meg, hiszen az 1868 után rohamléptekben nyugatiasodó Japán a külföldi delegációk védelmére biztos nem küldött szamurájokat, 1860-ban pedig még senki nem ment sehova a szigetekről. De a filmvásznon a fikció simán lehet valóság, tehát ilyesmivel most ne foglalkozzunk!


A sztori röviden annyi, hogy a japán nagykövet egy vonaton igyekszik Washingtonba, hogy ott az amerikai elnökkel találkozzon, valamint átadja neki a Császár ajándékát, egy arany kardot. Pechjére pont ezt a vonatot szemeli ki kirablásra a gonosz Gauche és bandája, akikhez a flegma Link is csatlakozott. Gauche megszerzi a kardot, a nagykövet pedig megbízza testőrét, Kuroda-t, hogy szerezze vissza. Kuroda és Link kényszerű párost alkotva pedig a francia tolvaj nyomába ered.


Az ötlet önmagában remek, amit talán az bizonyít a legjobban, hogy majd’ 30 évvel később Jackie Chan is megpróbálkozott egy hasonlóval az Új csapásban, ám az ő felfogásában (szerintem legalábbis) jobban sikerült megvalósítani a keleti harcosok vadnyugati kalandjait. A Vörös nap stábja sem fukarkodott az ötletekkel, ám a végeredmény sajnos felemás, számtalan bosszantó apróság rontja le az összképet. Általában nem szoktam észrevenni a forgatókönyvek bakijait, de ebben a filmben akkora logikátlanságok voltak, hogy az még nekem is szemet szúrt. Ezekre a spoilerveszély miatt nem térnék ki, de biztos, hogy mindenki észre fogja venni őket. A humor alapjául szolgáló klisé is zavaró, valamiért a nyugati filmek készítőinek mániája, hogyha egy sztorinak két főhőse van, akkor az egyiknek hallgatagnak, a másiknak pedig nagy dumásnak kell lennie. Nincs ez másképp itt sem, a szamuráj csak akkor beszél, ha muszáj, a cowboy pedig megállás nélkül nyomja a szöveget. Szerencsére Charles Bronson elég karakteres színész volt ahhoz, hogy nem lehetett a dumagép balek kategóriába belerakni, ha nála van a revolvere, azért ő sem ügyetlenkedik.


Ennél komolyabb probléma, hogy a készítők túl sokat akartak markolni, de minden kicsúszott a kezük közül. A 60-as években több James Bond filmet megrendező Terence Young ezúttal nem volt képes felnőni a feladathoz. Igaz ugyan, hogy minden benne van a történetben, ami egy korabeli blockbuster elmaradhatatlan kelléke volt (vér, szex, kínzás, kaland, stb.), de egyik sem lett igazán kidolgozva, így elég sok hiányérzet marad a nézőben. Nézzük csak meg a vonatrablást, ami olyan körülményes szerencsétlenkedés közepette zajlik, hogy az valami hihetetlen. Aztán mindig megjelennek az indiánok, akik üvöltözve lovagolnak körbe körbe, hogy le lehessen lődözni őket. Ennél még Gojko Mitic is okosabb volt...


Esetünkben persze a lényeg a szamuráj, akit természetesen a nyugati elismertségre pályázó Mifune Toshiro formált meg, nem akárhogy. Határozottan kitűnik még ebből a veretes névsorból is, ami nem meglepő, hiszen az ő figurája adja az amúgy eléggé közepes western lényegét. Végig sugárzik róla az erő és méltóság, ám időnként a merev arc mögül az ember is előkerül (bőven elég példának felhozni a nyilvánosházban eltöltött éjszakáját). Sajnos a nyugatitól nagyon eltérő szamuráj harcmodorból eredő lehetőségeket nem nagyon aknázták ki a készítők (Jackie Chan ebben is ügyesebb volt a kungfu trükkjeivel), ám azért a lőfegyvereket szükségtelennek tartó harcos repertoárjából 1-2 apróság bemutatásra kerül.


A nemzetközi sztárparádé már csak azért is érdekes, mert ez volt az egyetlen film, amiben a Hét szamuráj és az amerikai másolat, a Hét mesterlövész sztárja együtt szerepelt. Charles Bronson ezúttal a másodhegedűs szerepében jól játszik alá Mifune-nak, a fentebb már említett klisé ellenére is jó párost alkotnak együtt. Alain Delon sem rossz a főgonosz Gauche megformálójaként, a női főszerepben domborító Ursula Andress viszont kevéssé meggyőző. Az egy dolog, hogy a karaktere sem külsejét, sem a jellemét tekintve nem tartozik a számomra vonzó nő kategóriába (bár értem, miért tartották/tartják szupernőnek), de valahogy végig rettenetesen idegesítően túljátsza a szerepét. Viszont vetkőzik, ami sokak számára már önmagában jó ajánlólevél...


Bárhogy nézzük, a Vörös nap nem több egy közepes westernnél, amit egyedül a szamuráj karaktere visz a hátán. Az ötletből véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni, talán elsősorban úgy, ha nem a két főszereplő eltérő karakteréből adódó komikumra koncentrálnak, hanem egy komolyabb, a keleti harcmodort előtérbe helyező sztorit barkácsolnak össze. Mifune-nak jobban állt volna egy olyan szerep, bár komikus karakterként sem utolsó (amikor beül fürdeni a jeges vízbe, az nem akármilyen). Azonban a bántó bakik, a kreténként ábrázolt indiánok és az idegesítő szőkenő társaságából még így is messze kiemelkedik. Nagy kár, hogy nem kapott a képességeihez méltó szerepet (ahogy Jackie Chan-t leszámítva mind a mai napig egyetlen ázsiai színész sem a nyugati filmvilágban).

iMDB