Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt A nindzsa bosszúja című film, mely után egész sokáig feltett szándékom volt, hogy jómagam is e titkos praktikáiról elhíresült mesterség művelője legyek, és, ha lehet, mindenféle bosszúság nélkül keressem a rizsre valót. Miért osztottam meg ezt most veletek? Nem tudom, de valami bevezető szöveget csak kellett írnom ehhez a tajvani trash-ékkőhöz, a Ninja: The Final Duel-hez. A Shaw Brothers kötelékében is megfordult Robert Tai eme alkotása méltán szerzett magának hírnevet a gagyi harcművészeti filmek szerelmesei körében, mindjárt magatok is látni fogjátok, hogy miért. Na nem azért, mert hagyományos értelemben jó filmről volna itt szó. Korántsem ez a helyzet.

A sztori igencsak jelképesen járul hozzá a mű élvezeti értékéhez. Egy japán nindzsaklán a Shaolin felszámolására tör, akik azzal reagálnak az őket ért támadásokra, hogy bezárják a templomuk kapuit. A kínai buddhizmusban elmélyedni vágyó japán szerzetes (Alexander Lo) és együgyű kísérője rögtön gyanúsak lesznek a templom előtti téblábolásuk miatt, pedig ők békeszerető jófiúk, nem is nindzsák. Tisztára kell mosni a nevüket, és segíteniük kell kínai társaiknak a nindzsák fenekének laposra páholásában, így talán azok befogadják őket tanítványnak.

A minden bizonnyal vékonyka forgatókönyv igyekszik a filmben feltűnő szereplőket minél hamarabb egymásra ereszteni, és ez így is van jól, hiszen a dialógusok több mint nevetségesek, amit az angol szinkron csak még tovább tetéz, lásd Zombie vs. Ninja. Annyiban menteném a szinkronszínészeket, hogy a filmben előforduló alakok… szóval némelyikük elég problémás eset a szinkronizálás szempontjából. Ott van mindjárt két Kaliforniából jött, erősen krisnás beütésű szerzetes, igazi nevük szerint Sylvio Azzolini és Ahmed Najja. A másik ilyen extrém eset a „hírhedt harlemi fekete szerzetes”-t játszó Eugene Thomas, egy megtermett afro-amerikai vasgyúró, aki nem egy nindzsás filmben tette tiszteletét a ’80-as években. Ez utóbbi karakternek aztán „remek” érzékkel sikerült új hangot találni: jól hallhatóan valami fehér muksó adta a hangját hozzá, aki igyekezett nem kicsit fekete ízzel felruházni a szereplőt. Az eredmény nehezen feledhető, iszonyat erőltetett. A harlemi szerzetes és Alex Lo között aztán ilyen zseniális szövegek hangzanak el, csak hogy némi képet kapjatok az elcseszettség fokáról. Íme, a szituáció:

A fekete szerzetes talál egy lefejezett női hullát, a nindzsák egyik áldozatát. A békeszerető harlemi elhamvasztja a testet egy máglyarakáson. A hír hallatán Lo nagyon bepipul és azt hiszi, hogy a néger ölte meg a nőt, ezért megtámadja. Verekednek. A fekete pap igyekszik leállítani Lo-t.

Thomas: You’ re mean, dude! (kinéz a nő hamvai felé) But she’s ash. So don’ gimme this trash.

Lo: Don’t give me that rap!

(Yakuza: Haha! HAHAHAHA!)

Nyilván bennetek is felmerült, hogy vajon melyik korban járunk akkor? Azt mondom, ez teljes mértékben lényegtelen. A filmet azonban messze nem ezek húzzák a trashhatár alá! Például, az egyetlen női karakter (Alice Tseng), akiről egyébként nem tudunk meg semmit, tök pucéran, mellestül-fanszőrzetestül kénytelen harcolni a rátámadó nindzsákkal, miután azok félbeszakítják a dézsás fürdőzését. Rövid idő múlva aztán, a másodperc tört része alatt bikinit varázsol magára harc közben, úgy folytatja az akciózást. Úgy olvastam, ez a jelenet elég nagy felháborodást keltett Tajvanon, ki tudja, ez azonban olyan látványosság, amit érdemes megsasolni.

A végére tartogattam a legjobbat, a nindzsákat. Végre! Mit láthatunk tőlük? Természetesen el tudnak tűnni, meg aztán feltűnni egy távolabbi helyen, nagyon gagyi hangeffektus kíséretében. Be tudják magukat ásni a föld alá, és vakondok módjára közlekedni, és aztán ki is tudnak robbanni onnan. És persze repülni is tudnak, meg egyéb nindzsás-misztikus marhaságokat csinálni: amit a ’70-es évek drogmámorától leépült agyú filmesei csak a vászonra tudtak vizionálni, azt itt nagyjából mindet láthatjuk. De hát ez mind alapnak számít, mit nem láthattunk még tőlük filmen? A válaszom: a Water Spider Assaul Unit!  Ők egy speciális, vízi hadviselésre kifejlesztett alakulat, nagy gumipókokon trónolnak, aztán előveszik az evezőiket és vadul kalimpálni kezdenek vele és… BAROMIRA HASZNÁLHATATLANOK! Ugyanis egy kanyit, annyit se haladnak előre! Akció közben legalábbis, vagyis a film végén, semennyit! De ezek a szerkezetek – nyilván a huzaltechnika hathatós közreműködésének hála – a levegőbe tudnak emelkedni! És nagyjából ebben ki is merül az alkalmazhatóságuk. Vér gagyi az egész!

Szidhatnám még, hogy milyen dilettáns munka a Ninja: The Final Duel, kitérhetnék még a felgyorsított, sokszor burleszkszerű verekedések esetlenségére, a primitív színészi alakításokra, netán a máshonnan lenyúlt zenék nem megfelelő alkalmazására (igen, megint a Rambo szolgált forrásul néhol), azonban ez egy nagyon is szórakoztató film, éppen ezen deficitjei miatt. Hozzá kell még tennem, hogy a helyszínek olykor egész pofásak, pl. a Shaolin templom különösen autentikusnak tűnik, illetve az akciókoreográfia is korrekt, de ez nem is csoda, mivel Robert Tai nem egy Chang Cheh-film harci jelenetein munkálkodott anno. Összességében, csak ajánlani tudom minden ferde filmes ízléssel megvert (megáldott?) egyénnek, tipikus bulizós film, tehát nem éppen gondolkodást serkentő. Azt mondom: ilyen is kell, mert röhögni jó. (A filmet angol szinkronnal érdemes nézni, úgy még jobban kijön a film bukéja.)