Jackie Chan a 90-es évek közepén hagyta el Hongkongot sok más nagy sztár mellett, hogy szerencsét próbáljon az Egyesült Államokban és sztárrá váljon a nyugati világban is. Mint köztudott, ez sikerült neki, ám az USA-ban leforgatott filmjei már egyáltalán nem azoknak a nézői igényeknek igyekeztek megfelelni, mint amikkel az egyik legnagyobb névvé vált odahaza. Az még hagyján, hogy a nyugati komédiák kliséit szinte azonnal beolvasztotta saját műveibe, de az addigi vígjáték elemekkel tűzdelt akciók helyett akció elemekkel tűzdelt vígjátékokat kezdett forgatni, aminek következtében kevésbé élvezhetőek lettek az újabb és újabb produkciók. Arról nem is beszélve, hogy azért ő is csak öregedett közben...

1995-től kezdve szépen gyarapodtak Jackie világkörüli útjának állomásai, ami leginkább azt a célt szolgálta, hogy minél elvarázsoltabb helyek minél különlegesebb épületei között végezze el látványos kaszkadőrmutatványait. A teljesség igénye nélkül például a Balhé Bronxban egyik jelenetében egy parkolóházból ugrott át egy teraszra, az Első Csapásban Brisbane tengeri akváriumában szórakozott, az Elveszett zsaruban egy rotterdami irodaépület tetejéről csúszott le, a Kamu kémben pedig Isztambul egyik fürdőjében parádézott. A világkörüli úthoz pedig kapóra jött egy másik, az övénél jóval híresebb, mégpedig Jules Verne kalandregénye, amiből a Walden Media nevezetű stúdió adaptált egy jócskán megváltoztatott forgatókönyvet, úgy igazítva, hogy egy Jackie Chan filmhez megfelelő legyen.


Az alaposan megkavart és lebutított sztori ezúttal egy jade Buddha szobor körül bonyolódik, amit Fang generális és csapata ellopat egy kis kínai faluból, ám Lau Xing visszalopja azt a nemzeti bankból. Menekülés közben összeakad Phileas Fogg-gal, a kétbalkezes feltalálóval és hamar realizálja, hogy úgy juthat leghamarabb haza, ha összeáll vele. Fogg tesz egy fogadást az őt komplett idiótának tartó Lord Kelvinnel, hogy 80 nap alatt képes megkerülni a Földet, majd hamarosan útnak is indul a Passepartout fedőnév alatt futó Lau Xing-gel együtt. Útjuk során hozzájuk csapódik egy francia leányzó (Cecile de France), viszont mögöttük ott loholnak egyrészt Lord Kelvin csatlósai, másrészt pedig Fang emberei is. A végkifejlet pedig garantálható...


A színvonalról mindent elmond, hogy a filmet a Disney forgalmazta és promotálta, így már a kezdet kezdetén nem árt visszakormányoznia magát a nézőnek úgy 7-8 éves korába. Ugyan vígjátékról van szó, ám elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a készítők a biztosat választották és semmi meglepő, vagy éppen újszerű poénra nem lehet számítani. A két főszereplő a nyugati vígjátékok olyannyira sablonos, ellentétes jellemű figuráit személyesíti meg, Jackie a hallgatag, ám talpraesett, határozott karakter, míg a Phileas-t alakító angol Steve Coogan a tipikus szószátyár, ám kétbalkezes alak. Rajtuk kívül elsősorban a gagyi amerikai komédiákra jellemző hasraesős poénokon lehetne még kacagni, ha lenne kedvünk hozzá, továbbá a teljességgel kiforgatott jellemű történelmi szereplőkön, apró probléma, hogy ezt már a Londoni csapásban elsütötték. Maradnak egyedül a jellegzetes Jackie féle bunyók, de ezúttal azok sem túl viccesek, inkább arra törekedett az ezúttal akciókoreográfusként is tevékenykedő Chan, hogy másra is asszociálhasson róluk a néző (pl. a bunyó során kép festődik, vagy éppen a Szabadságszobor „testnyilásai” más értelmezést kapnak, stb.). Talán az egyetlen jobban eltalált párharc a kínai szegmensben látható Jackie Chan vs. Daniel Wu mérkőzés.


Ha már a humor terén elbukott a történet, akkor a kaland résszel még meg lehet menteni. Legalábbis meg lehetne, de annak ellenére, hogy két órát emészt fel a játékidő, magából a kalandból elég keveset láthatunk. Alig néhány helyszínt ölel csak fel a film, azokon belül viszont jócskán elhúzzák az eseményeket. Anglia után Franciaország, onnan egyből Törökország, India, Kína, az USA és végül ismét Anglia következik, ráadásul ahogy haladunk előre, úgy állnak elő egyre képtelenebb hülyeségekkel, aminek megkoronázása csak a lezáró repülés.


Így aztán az egyetlen dolog, ami számomra érdekessé tette ezt a filmet, az a rengeteg cameo szerep, amivel mind a nyugati, mind pedig a hongkongi nézőknek igyekeztek a készítők (az utóbbiak esetében a filmet producerként is jegyző Chan) kedveskedni. A nyugati lapok azt emelték ki, hogy ez volt Arnold Schwarzenegger utolsó szerepe, mielőtt beiktatták Kalifornia kormányzójának, a hardcore filmrajongóknak pedig az is érdekes lehetett, hogy ez volt az első film, amiben együtt látható Luke Wilson és Owen Wilson, akivel Chan már korábban is dolgozott együtt. Ázsiafilmesként ezek helyett inkább az tartott érdeklődésre számot, ahogy Jackie néhány hongkongi színészt igyekezett apróbb-nagyobb szerepekben promotálni. Az indiai szegmensben néhány pillanatra feltűnik Maggie Q, a kínaiban Daniel Wu és a különösebb promócióra nem szoruló Sammo Hung, valamint a fiatalon a Shaw Brothers egyik csillagaként elkönyvelt, itt már Jackie mamáját alakító Poon Yin Chi, míg Fang generálist Karen Mok játszotta. A megidézett filmek között pedig éppúgy megtalálható a Ten Tigers of Kwangtung, mint a Vissza a jövőbe és a Jerry Maguire.


Mindez azonban kevés ahhoz, hogy megmentse a filmet a teljes bukástól. A teljességgel ismeretlen Frank Coraci rendezőként nem tudott felnőni a feladathoz, az elkészült munka jó fél órával hosszabb lett a kelleténél és a fent már kivesézett problémákon kívül még a rajzfilmszerű, semmiféle valósághűséggel nem rendelkező CG sem emeli az összképet. Ráadásul az amerikai nézők sem voltak oda túlságosan ezért a filmért, hiszen a mintegy 110 millió dollárból forgatott produkció az amerikai mozikban mindössze 24 milliót hozott vissza és a teljes nemzetközi bevétel is csak további 48 milliót fialt, így mind a mai napig az egyik legnagyobb bukásként tartják nyilván. Nem véletlenül, még azzal együtt sem, hogy nem ez Jackie eddigi leggyengébb filmje, hiszen arra a megtisztelő címre leginkább a Medál és a Szmokinger a legesélyesebb.

iMDB