A The Forbidden Kingdom az év egyik legjobban, ám jókora szkepticizmussal és óriási előítéletekkel várt filmje. Nem is volt ebben semmi meglepő, hiszen óriási PR értéke volt annak, hogy a majd’ 3 évtizede várt Jet Li-Jackie Chan közös projekt végre megvalósulhatott, ám elsősorban az ázsiai filmekért rajongók számára nehezen volt emészthető, hogy mindez egy amerikai film égisze alatt következett be. Tovább növelte az aggodalmakat, hogy egy mindeddig csak Disney filmeket rendező rutintalan amerikai, bizonyos Rob Minkoff ült be a rendezői székbe és a forgatókönyvet jegyző John Fusco sem rendelkezett túlságosan erős múlttal (azonban az ő munkája lesz a Seven Samurai remake is). A remény persze adott volt, hogy Jet és Jackie párosa mindezen aggodalmak ellenére képes lesz elvinni a hátán a filmet és ez több-kevesebb sikerrel össze is jött nekik.

Az előzetes trailerek alapján rengeteg kérdés merült fel a filmrajongókban. Hogy kerül bele egy fehér ember a Majomkirály legendájába? Képes lesz-e Jet és Jackie olyan bunyót összehozni, ami után elégedetten csettintenek a rajongók? Nem lesz-e a sztori túlságosan szirupos? A kérdések sora még hosszasan sorolható és valahol természetesnek is mondható, hogy az elkészült alkotás nem képes mindenben megfelelni az igényeknek. Ennek megfelelően nem árt az elvárásokat visszavenni, mielőtt leülünk a film elé.
A sztori egy bostoni fiatal srác körül bonyolódik, aki hatalmas kungfu film rajongó, betéve tudja az összes Shaw Brothers klasszikust, ám ahogy az lenni szokott, a valóságban képtelen megvédeni magát. Így kerül jókora bajba és tipikusan hollywoodi filmes klisé segítségével hirtelen valahol a fantázia szülte Kínában találja magát, ahol ráébresztik arra, hogy ő a Kereső, akinek küldetése van. A nála levő botot kell eljuttatnia a Majomkirálynak, akit a legenda szerint a Jade Hadúr intézett el átmenetileg és a bot segítségével aktivizálódhat újra. A srác és a hozzá csapódó kis csapat pedig el is indul, hogy beteljesítse a küldetést.


A sztori önmagában elsősorban amiatt érdekes, hogy az amerikaiak igyekeztek úgy kínaiasra venni a történetet, ahogyan azt az amerikai néző elképzeli. Ennek megfelelően minden pillanatban különféle legendák és próféciák hangzanak fel (még amikor valaki zenélni kezd, akkor is!), amiket érdekes módon mindenki ismer és kívülről fúj, de pont emiatt az egész inkább emlékeztet egyfajta Gyűrűk ura klónra (a főszereplő srác külseje is olyan!), mint igazi távol-keleti történetre. A fordulatok többsége természetesen előre kiszámítható, tipikus kliségyűjtemény, amiből talán a kungfu kiképzés a leggagyibb (bár ez az Empress and the Warriors-ban is gyorsan megy). Ami viszont tetszett, az a rengeteg utalás a klasszikus wuxia és kungfu filmekre, ami mind a szereplők, mind a szövegek terén megtalálható.


John Fusco ugyanis Tarantinósra vette a figurát és a főszereplőket híres régi filmekre emlékeztető figurákként álmodta vászonra. A főszereplő srác neve, a Triptikas nyílt utalás a Majomkirály legendájából Tripitaka szerzetesre, Jackie Chan karakterének neve (Lu Yan) egy taoista szent volt, míg a külseje evidens, hogy a Drunken Master-ből lett szinte egy az egyben átemelve. A Majomkirály figuráját ezen bekezdésben meg se kellene említeni, a Jade Hadúr pedig a Mennyek ura volt a kínai mitológiában. Ni Chang karaktere természetesen a The Bride with White Hair-ből eredeztethető, Sparrow pedig a Come Drink with Me-ből. A sztori legelején és a kungfu kiképzés közben is számtalan régi film címe kerül elő, egyik-másik néhány pillanatra még meg is idéződik. Számomra a film ezen pillanatai voltak egyértelműen a legérdekesebbek.


A képi világ az amerikai filmekben már régóta megszokott erőteljes CG támogatás miatt igencsak látványos, ám a túlzásba vitt grafika helyenként zavaró. A helyszínek kivitelezésénél kifejezetten tetszett a használata, az akcióknál viszont nagyon nem. Már a legelején látható hegytetői csatánál látszik, hogy a huzaltechnika mellett a számítógépeket is igénybe vették és ezt nagyon nem kellett volna, illúzióromboló. A „sima” bunyók amúgy nem rosszak, de nem is igazán kiemelkedőek (a filmet producerként is jegyző Yuen Woo-Ping volt az akciókoreográfus), még a Jet Li-Jackie Chan ütközet sem, bár kétségtelen, hogy így is filmtörténeti jelentőségű. Az egyik jelenetben ráadásul a Jade Hadúr és a Majomkirály varázslatokkal szórakoztatja egymást, ez azon kívül, hogy kicsit a The Storm Riders-re emlékeztet, jellegzetesen nyugatias, már csak Gandalf hiányzik belőle.


Ami viszont feltűnően kevés, az a humor. Alig néhány pillanat van csak, amikor elsütnek egy-két sablonos poént, pedig pont ez lett volna az az elem, aminek a segítségével sokat dobhattak volna a kiszámítható és sablonos sztori hangulatán. Pedig a lehetőségek ott voltak, csak nem használták ki őket eléggé. Jackie figurája onthatta volna a poénokat, akárcsak a Majomkirályé (Stephen Chow idevágó remekművét ugye látta mindenki?), de Jet Li-től csak némi idétlen vigyorra tellett. Poénok helyett dramatizálással próbálkoztak, ráadásul elég naív módon (kis amerikai hősünk egyedül nekivág a végső útnak, hát persze), valamint az „erős vagyok és amerikai, így mindenre képes vagyok” mentalitást is beletették a kungfu kiképzéssel. Kár érte.


Színészi játék? Tulajdonképpen senki sem nyújt kiemelkedőt, Jackie hozza a tőle már-már megszokott részeges figurát (sose lesz belőle olyan öreg kungfumester, mint mondjuk Ti Lung-ból), Jet Li óriási hátránnyal indult Majomkirályként, mert Stephen Chow hülyeségeit lehetetlen túlszárnyalni, így mindkettejük részéről elsősorban a bunyókra volt helyezve a hangsúly. A cuki popsztár, Liu Yifei színészként egyelőre nem egy nagy szám, csak bánatosan nézeget végig a sztori során, Li Bingbing pedig kevés időt kapott ahhoz, hogy bemutathassa képességeit, ráadásul a harcművészeti film (egyelőre) nem az ő műfaja. Collin Chou ezúttal ismét gonoszt játszik, aki méltó ellenfele Jet Li-nek is ugyanúgy, mint Donnie Yen-nek volt a Flash Point-ban, de érzésem szerint ott jobban érvényesült, míg Michael Angarano mintha csak a Gyűrűk urából lépett volna ki, pont ugyanolyan bánatos feje van, mint az abban ugráló halfling-eknek. Amikor pedig kungfuzni próbál, az már-már röhejes.


Természetesen számtalan dologba bele lehet kötni a filmmel kapcsolatban és aki eleve úgy ül le elé, hogy utálni fogja, az úgy is fog felkelni utána. Lehet értetlenkedni azon, hogy miért beszélnek a kínaiak angolul (ráadásul erős akcentussal), de akárcsak az Egy gésa emlékiratai esetében, itt is tudomásul kell venni, hogy a film az amerikai piacra készült. Emiatt nem lehet úgy értékelni, mint egy ázsiai filmet és nem is érdemes ilyesmivel próbálkozni. A műfaj nagy klasszikusainak megidézése és a Jet Li-Jackie Chan bunyó már önmagában elég ahhoz, hogy megérje megnézni a The Forbidden Kingdom-ot, akinek pedig a gyenge és kissé szirupos sztori miatt keserű marad a szájíze, még mindig előszedheti a polcról valamelyik régi Shaw Brothers produkciót.

iMDB