Misumi Kenji egyike a legismertebb japán rendezőknek, akiről valójában alig tudunk valamit, így hagyományos életrajzot róla összeállítani szinte lehetetlen. A neve a Lone Wolf And Cub sorozat révén bekerült a köztudatba, de az életművének a többi része hosszú ideig az archívumok foglya volt. Mostanában kezdenek csak az egyes darabok hozzáférhetővé válni.

"Ismeretlenségének" a további oka, hogy váratlan halála miatt nem írta meg, és nem írták meg az életrajzát, ami pedig a pályatársai többségének, Tanaka Tokuzo-nak, vagy a színészeknek, köztük Ichikawa Raizo-nak megadatott. Így rejtély maradt a filmkészítésről vallott felfogása, annál is inkább, mert igen zárkózott személyiség volt, a magánéletébe szinte lehetetlen volt bejutni. Nehéz természetűnek, sőt embergyűlölőnek tartották, de azon néhányak, akiket végül közel engedett magához, azt állították, hogy a kifelé mutatott cinizmusával csak saját sérülékenységét leplezte, igazi, kedves lénye csak szűk körben nyilvánult meg. Japánban a kritikusok a "képzett mesterember" kategóriába sorolták be, ami egyrészt ugyan valós, viszont felületes, a lényeget nem észlelő megközelítés. Igazi kritikai elemzés az életművéről máig sem készült. Mindössze egy újságíró, Nozawa Kazuma, aki a nagy rajongója volt a művész alkotásainak, vette a fáradtságot, hogy életrajzot próbáljon írni róla. Munkája igen bonyolult volt, mert Misumi magánéletébe lehetetlennek bizonyult bepillantást nyerni, még utólag is. Hasonlóan nehéz feladat volt olyanokat találni, akik elmondhatták magukról, hogy ismerték a zárkózott életet élő rendező gondolatait. Ráadásul a kiadóvállalat nem sokkal az életrajz megjelenése után csődbement, így a könyv gyorsan eltűnt a piacról. Mégis ennek a műnek köszönhető az a kevés ismeret, amit Misumiról tudunk.

Misumi nevét, ironikus módon, igazából a halála hozta be a köztudatba, és az a tény, hogy a Lone Wolf sorozat 1972-74 között viharos sikert aratott, majd hasonló viharos gyorsasággal csapott le a cenzúra és kurtította meg az eredeti műveket. Pedig akkorra már jó pár év évnyi munka és filmtermés állt mögötte, mert a pályáját még 1956-ban kezdte a DAIEI filmstúdiónál. A mentora Kinugasa Teinosuke volt, mivel mindketten rajongtak az impresszionizmusért. A képi megjelenítésen, a vizuális absztrakciókon át történő valóság bemutatás volt Misumi művészi hitvallása. A legjobb munkáiban ez érvényesül, de korántsem volt mindig képes kivitelezni a látomásait, ezt még a rajongói is elismerik. Ebben nagy része volt a korabeli forgatási technikáknak. A stúdiók nyomására a rendezők 2-3 hét alatt "lezavarták" a forgatásokat, ami nem tett lehetővé elmélyült művészi munkát. Akkoriban nem vártak többet a filmektől, mint hogy kitermeljék az árukat és hozzanak némi tisztes hasznot. A film szórakoztatási áru volt, tömegtermelési módszerekkel készült és annyi volt a megbecsültsége is. Ebből a körből csak néhány sztárrendezőnek volt módja kitörni, de közéjük bejutni szinte lehetetlen volt. Misumi hamarosan "kivívta" magának a "lassan dolgozó rendező" titulust, ami a stúdióvezetés szemében elég kétes dicsőség volt. A vizualitása azért hatott rájuk, mert ő kapta meg a Buddha című filmet, ami az első 70 mm-es mozi volt a japán filmiparban. A 12 epizódból álló történet inkább a szellemiségét igyekszik visszaadni a nagy vallásteremtő életének, mint a tényleges életrajzi adatokat. (Jó hír, hogy a film már előbukkant az archívumokból, hozzáférhető.) Abban, hogy ezt a filmet megrendezhette, segített a Satan's Sword trilógia első két részének sikere. A "Great Buddha Pass" regényfolyam nagy népszerűségnek örvendett, sőt örvend máig is. UCHIDA TOMU, a TOIEI stúdiónál előzőleg forgatott belőle egy sikeres trilógiát 1957-59 között, és a DAIEI szintén igyekezett kihasználni a az alkalmat. Misumi és Tanaka Tokuzo egyaránt letett 1-1 előtervet az asztalra, végül az előbbi nyerte el a lehetőséget, elsősorban a vizuális megközelítése miatt.
A Sword Devil (1965), ami egy erős pszichológiai szállal rendelkező korai jidai-geki filmje, szintén erősítette Misumi reputációját. Továbbá ő vitte vászonra az első Zatoichi történetet (The Tale of Zatoichi), ami, mint azt tudjuk, egy sikersorozatot indított útjára.

Szóval a 60-as évek elején Misumi helyzete megerősödött a stúdión belül, így lehetőséget kapott annak a filmnek a leforgatására, amely már régóta izgatta a fantáziáját és végül élete legjobb alkotása lett. A forgatókönyv írója Kaneto Shindo volt, aki 1961-ben, a Naked Island (Kopár sziget), forgatókönyvével megteremtette a szinte párbeszéd nélküli filmet. A vizualitásra épülő történetépítés felfogása pedig igen közel állt Misumihoz. Így született meg a Destiny's Son 1962-ben. A felszínen ez egy sima jidai-geki történet, látványos kivitelben, ám többszöri megtekintés után előjönnek a mélyebb megközelítések. A költői és absztrakt forgatókönyv bepillantást ad a szamuráj lélek rejtett rezdüléseibe, a képi megfogalmazás szorosan illeszkedik a kevés, jól megválasztott szöveghez. Időnként szinte mintha egy megelevenedett impresszionista festménybe lépnénk be, ahol a manga-szerű erőszakot és kardpárbajokat freudi lélekbúvár elemzés követi arról a végtelen magányról, amit egy hűséges harcos sosem mutat ki, de talán még önmagának sem vall be.

Ebben a filmben minden összejött, ami a sikerhez kell. A forgatókönyvírót már említettem, a díszlettervező NAITO AKIRA neve mindenképp ide sorolandó, de kiváló az operatőr Shozo Honda is.
Misumi ezúttal képes volt képre vinni mindazt, amit megálmodott. Egyes elemzők az 1 évvel korábban készült Psycho-hoz hasonlóan, a lélekbúvár filmek előfutárai közé sorolják. Ám amíg Hitchcock világosan megindokolja mitől torzult el Norman Bates lelke, addig Misumi ettől tartózkodik, a nézőre bízza. Jellemző módon a stúdió nem ismerte fel a film jelentőségét, igazi értékeit. Akkor lepődtek meg, amikor a 60-as évek végén a frissen végzett filmfőiskolások egyre-másra bejelentkeztek náluk, s egymás után erre a műre hivatkoztak, mondván remélik, ők is lehetőséget kapnak valami hasonló alkotás leforgatására. Kudo Eiichi a TOEI-től ekkor már úgy jellemezte Misumit, mint "félelmetes vetélytárs"-at. Ekkoriban kapta a "kis Mizoguchi" becenevet, ami komoly dicséretnek tekinthető a Kenji Mizoguchi munkásságának és tekintélyének az ismeretében. Viszont pont az említett rendező korai halála után a stúdió Misumira akarta testálni a nőknek szánt filmek forgatását, ami hiba volt. Ő ugyanis rosszul teljesített a szövegközpontú művek esetében. Ahol a történet és a jellemábrázolás a párbeszédeken át haladt, nem volt kellően kreatív. Példa erre a Nemuri sorozatból a 8. rész (The Sword That Saved Edo), ami bukás lett a fent említett okok miatt. Az a tény, hogy Misumit gyermekkorában gyakorlatilag csak nők vették körül és nevelték fel, még nem tette őt túl fogékonnyá a női problémák ábrázolására.
Sokkal jobban teljesítette a Zatoichi sorozatban. Nála a vak yakuza sohasem az a szuperhős, aki például az On The Road, vagy a Zatoichi And The Fugitives történetekben jelenik meg. Inkább az emberközeli, hibákat elkövető Zatoichit látjuk, aki pont azzal lesz naggyá, hogy önmagát is képes legyőzni. Legjobb példák erre a Fight, Zatoichi, Fight vagy a Samaritan Zatoichi epizódok.

Életművének kétségkívül a leghíresebb darabjai a LONE WOLF AND CUB sorozat 1. 2. 3. 5. részei. (A 4. és 6. részek Kymiyoshi Yasuda munkái.) Ismét remek stáb vette körül. KOIKE KAZUO manga sorozata minőségileg hozott újat, bizonyítva, hogy tömegtermelési viszonyok között is lehet művészi szinten alkotni. A remek alapanyag legjobb epizódjaiból válogatva olyan pergő, akciódús, grafikus erőszakkal bőven ellátott filmek készültek, amelyek messze megelőzték a korukat. Nyugodtan állítható, hogy az akciófilmek ősei közé tartoznak. Misumin kívül döntő része volt a sikerben az operatőrnek, MAKIURA CHISHI-nek, aki remek fényképezésével többet ad, mint amennyi egy átlagos szamurájfilmben szokott lenni. Továbbá TANIGUCHI TOSHIO vágó videoklipszerű vágástechnikája szintén műfajteremtő volt abban az időben. No és persze kihagyhatatlan Wakayama Tomisaburo személye, akinek páratlan harcművészeti tudása nélkül nem lehetett volna filmre vinni olyan jeleneteket, amelyeket addig még sosem forgattak le, de azóta sem sokat. A szamuráj kalandfilm olyan csúcsra jutott, amit azóta megközelíteni sem tudtak az eltelt mintegy 40 évben.

Misumi régi álma volt, hogy olyan filmet rendezhessen, amit ő maga írt. Ez mindössze egyszer adatott meg neki, a The Last Samurai esetében. A DAIEI stúdió csődje után a SOCHIKU-tól kapott pénzt a forgatásra, amely a egy LONE WOLF-szerű sikerre áhítozott. A film mai hírnevét ismerve alig hihető, de a mozi a bemutatás évében üzleti és kritikai bukás volt. Szerintem pont azok voltak az okai, amik mára az erényeivé lettek a történetnek. A Lone Wolf rajongóknak túl bonyolult volt a mozaikszerű témakibontás, a több szálon futó történet lassabb jellemépítése. A művészfilmek rajongóit viszont taszították a realisztikus harci jelenetek, ráadásul a túl hosszúnak tartott filmet alaposan megvágták, így a moziba kerülve joggal húzta le a kritika, mert fontos mozzanatok estek ki. Egyik fél sem azt kapta, amit remélt. Mára viszont felnőtt egy olyan igényes réteg, amelyet nem zavar az időnkénti naturalizmus, de igényli az összetettebb művészi ábrázolást.

Kurosawa egyik későbbi munkatársa így jellemezte Misumi filmjei: "Ifjúként a TOEI kardos filmjei után az ember úgy hagyta ott a mozit, hogy felragadott egy fadarabot és "harcolt" a barátaival. De Misumi harci filmjeit látva nem lehetett érintetlennek maradni a bennük rejlő szomorúságtól és melankóliától." Valóban, a véres összecsapások még a harcban legyőzhetetlen Ogami Itto-nak sem hoznak megkönnyebbülést és elégtételt, csak újabb veszteségérzetet. Misumi csak alkalmazta, de soha sem dicsőítette az erőszakot. Ez tökéletesen érthető egy a második világháborút megjárt embernél.


Katsu Shintaro a mozifilmek után a TV-hez vitte át a Zatoichi sorozatot, négy évad erejéig. Az egyik első epizódot még Misumi rendezte meg 1974-ben, THE KANNON STATUE THAT WAS TIED címmel, de nem sokkal utána szívroham végzett vele, életműve így sajnálatosan hamar félbeszakadt. A kalandfilmek rajongóinak a szemében a művei máig etalonnak számítanak, de akiket nem csupán a jidai-geki műfajban alkotott filmjei érdekelnek, igazi, érzékeny, rendkívüli vizualitással megáldott művész minőségi munkáit is megtalálhatják, ha értő kézzel válogatnak egy olyan rendező munkái között, aki még nem került a megérdemelt helyére a japán filmes Panthenonban.

VÁLOGATOTT FILMOGRÁFIA

Ara Taro Garasu (1956)
Freelance Samurai (1957)
The Ghost Cat Cursed Wall (1958)
Yotsuya Ghost Story (1959)
Buddha (1961)
Satan's Sword 1-2. (1960)
The Tale of Zatoichi (1962)
Destiny's Son (1962)
Shinsengumi Chronicles (1963)
Nemuri Kyoshiro 2 (Sword of Adventure) (1964)
Ken (1964)
Fight, Zatoichi, Fight (1964)
Sword Devil (1965)
Zatoichi and The Chess Expert (1965)
Wrath of Daimajin (1966)
Nemuri Kyoshiro 8 - The Sword That Saved Edo (1966)
Zatoichi Challenged (1967)
Samaritan Zatoichi (1968)
The Magoichi Saga (1969)
Zatoicihi - The Festival of Fire (1970)
Hanzo - Sword of Justice (1972)
Lone Wolf and Cub 1. 2. 3. 5. (1972-74)
Mute Samurai – egyes epizódok (1973)
The Last Samurai (1974)
Zatoichi Monogatari - tv serie - episode: The Kannon Statue That Was Tied (1974)