Visszatekintő - A hongkongi filmipar 2008-ban 5. rész
2009. november 13. péntek, 21:44 | 
Írta: YEZy | 
| 
| 
| Hírek - Filmes hírek |
A vérbeli, realista dráma műfaja a laikus mozirajongó esetében sokkal inkább kapcsolódik össze a japán, a kínai, esetleg a koreai filmművészettel, mintsem a hongkongival, ami nem véletlen. A Távol-Kelet legkommerszebb és legkönnyebben fogyasztható alkotásait produkáló filmesek relatíve ritkán tesznek kirándulást a mélyebb mondanivalót és komolyabb témákat feszegető drámák műfajába, még azzal együtt sem, hogy szinte minden évben kikerül 1-2 emlékezetesebb darab azért a bátrabb alkotók kezei közül.
Nem véletlen tehát, hogy 2008-ban a legeredetibb ötletek ebben a műfajban születtek és egész meglepő próbálkozások is akadtak köztük. Az agyonsztárolt Ann Hui árnyékában sajnos háttérbe szoruló, ám igencsak korrekt munkássággal bíró Sylvia Chang például azzal bolondította meg a mindig népszerű triádfilm műfaját, hogy nem a határtalanul menő, abszolút férfias világot helyezi előtérbe, hanem ennek az életformának a hétköznapi problémáit igyekszik bemutatni egyrészt női szemmel, másrészt a triádfőnök feleségének nézőpontjából. Nagyszerű kiindulópont, okos ötletek, remek szereplőgárda és helyenként jópofa humor jellemzi a filmet, ami azonban túlságosan is hosszúra és időnként kissé csöpögősre sikeredett. Vincent Chui próbálkozása, a Love is Elsewhere a tinédzserek, valamint a huszonévesek párkapcsolati problémáit boncolgatja, a szokásos kommersz daraboknál jóval mélyrehatóbban, ám ezzel együtt sem tartozik a legemlékezetesebb produkciók közé. Herman Yau sem tétlenkedett és a 2007-es Whispers & Moans folytatásával, a True Women For Sale-lel egy egész korrekt alkotást tett le az asztalra. A társadalom alján, Hongkong leglepukkadtabb környékén éldegélő főhősök kalandjait bemutató története a lezárásától eltekintve életszerű és szórakoztató. A kínai-hongkongi koprodukcióban készült The Equation of Love & Death elsősorban a női főszerepben tündöklő Zhou Xun zseniális alakításával tűnik ki a sorból, míg a sztorija inkább tűnik népnevelő tanmesének, mint valódi, hihető drámának. Az év talán legeredetibb darabjával, egyben legnagyobb meglepetésével a semmiféle színészi tapasztalattal nem rendelkező hongkongi baseball válogatott jelentkezett, akik saját magukat alakítják a City Without Baseball-ban. A félig-meddig dokumentarista jellegű sztoriba egyedül a homoszexualitást belefűzése tűnt kissé erőltetettnek, ettől függetlenül azonban mindenképpen figyelemreméltó alkotás. Egy érdekes kezdeményezés, mégpedig a különféle kínai területeken élő fiatalok életének bemutatását célul kitűző sorozat második darabja a tajvani Winds of September-t követően az elsőfilmes Heiward Mak munkája, a High Noon. Hősei végzős osztálytársak érettségei előtt, akik ugyan a sulin belül nagymenők, de valahogy érzik, hogy ha kikerülnek onnan, akkor a társadalom legaljára kerülnek majd. Történetüket néhol bohókás humor, emberi gyengeséggel párosuló barátság és durva tragédiák színesítik, azonban túl sokan vannak ahhoz, hogy igazán közel kerülhessenek a nézőhöz. A rendező igyekezett a modern ifjúság problémáit bemutatni, de túl sok mindent akart belezsúfolni a sztoriba, ráadásul még kiforratlan stílusérzékkel, így még a HKFA legjobb fiatal rendező kategóriában kapott jelölés ellenére sem ajánlható tiszta szívvel a tinédzserfilmek rajongóinak. A végére maradt a helyi filmkritikusok elsőszámú kedvence, a túlsztárolt Ann Hui legfrissebb munkája, a The Way We Are, ami minden téren dacol a trendekkel és a nézői igényekkel. Véleményem szerint a rendezőnő sokkal inkább a kritikusoknak, mintsem a közönségnek készíti újabbkeletű filmjeit, hiszen ez az alkotása is a hétköznapi néző számára borzasztóan unalmasnak hat, mert egyszerűen nem történik benne semmi. A címből is következően hétköznapi emberek hétköznapi történeteit szerette volna bemutatni, ám amíg ebben a műfajban a japán filmesek hihetetlen fantáziával (és a regényírók tömkelegének munkásságából adaptálható óriási forrásanyagnak köszönhetően) képesek lebilincselő mozikat produkálni, addig Hui munkája ezen a téren elbukik. A szereplői ugyan egytől egyig rokonszenvesek és hamar elnyerik a néző szimpátiáját, azonban a talán túlságosan is idealizált környezet és viselkedés miatt egyfajta álomvilágként funkcionál a történet, így pont a realitás az, ami kimarad belőle. Ettől függetlenül valószínűleg az év egyik legsikeresebb filmje lesz, köszönhetően a kritikusoknak.
A drámákkal ellentétben a vígjátékok időtlen idők óta szerves részét képezik a helyi filmiparnak. A sokszor harsány, kissé talán erőltetett produkciók elsősorban persze a helyi nézők számára nyújtanak csak szórakozást (főleg a lefordíthatatlan szójátékok miatt), ám akárcsak a régi Jackie Chan blődlik helyzetkomikumai, a mostanában már szintén a nemzetközi sikerre áhítozó Stephen Chow filmjei is világszerte érthetőek. Chow mester nem tétlenkedett, még az év legelején került a mozikba az azóta már idehaza is megvásárolható CJ7, ami oly sok más produkcióhoz hasonlóan sokkal inkább a külsőségeivel, mintsem a valódi tartalmával igyekezett kitűnni. Személy szerint nem szerettem ezt a filmet, mert a harsány és elvetemült poénok helyett egy megfáradt, megöregedett, szentimentális Stephen Chow látható csak benne. A hírek szerint ő is inkább az Egyesült Államokban próbál a továbbiakban dolgozni, amivel valószínűleg mindenki jól jár majd. Szintén a nagy csalódások közé sorolható be a tajvani popsztár, Jay Chou öntömjénező darabja, a Kung Fu Dunk, aminek legfőbb hiányossága, hogy ugyan vígjáték, de nincs benne humor, ugyan kung fu, de nincs benne kung fu és ugyan kosárlabda (kicsit a Shaolin Soccer-re hajazva), de nincs benne kosárlabda. Eric Tsang, akit a helyi nézők elsősorban a tévéből, komikusként ismernek (olyasmi figura lehet, mint Japánban Kitano Takeshi), a mandarin nyelvű piacot igyekezett meghódítani a Dangerous Games-szel, ám az alacsony költségvetésű, sablonos produkció nem kavart túlságosan nagy hullámokat. Tsui Hark a Missing buktája után a modern nők életét igyekezett bemutatni az All About Women-ben, de hiába vetett be mindent, amit a filmezésről Hollywoodban megtanult, ezúttal is bebizonyosodott, hogy a külsőségek nem mentenek meg egy alapvetően elbaltázott koncepciót. Hiába a nagy sztárok, a jó zene és a számítógépes trükkökkel feltuningolt látvány, ha a történet maga bántóan gyenge. Szintén a bukások közé tartozott a japán-hongkongi koprodukcióban, Stephen Chow szárnyai alatt a világhírű Shaolin Soccer folytatásának szánt Shaolin Girl is, amiben sehogyan sem sikerült összhangba hozni a hongkongi akcióvígjátékok és a japán közönségfilmek világát. A sok gyengécske próbálkozás között üde színfoltnak hatottak a hongkongi film fenegyerekének, Wong Jing-nek az agymenései. A filmjeinek minősége miatt rengeteget kritizált, rutinos direktor két munkával is jelentkezett, amik közül a My Wife is a Gambling Maestro a tőle már majd 30 éve elválaszthatatlan gambling movie alműfajában igyekezett szórakoztatni (felemás sikerrel, mert újdonság nem volt benne), a 20 évvel ezelőtti hopping vampire filmekre hajazó The Vampire Who Admires Me viszont nagy eséllyel pályázik az év legjobb trashfilmjének kitűntető címére. Üdítő horrorparódia, ami a legkevésbé sem félelmetes, viszont minden benne van, ami Wong-ot jellemzi az obszcén humortól kezdve az elképesztő mennyiségben szerepeltetett szexi lányokig.
The Vampire Who Admires Me előzetes
Ugyan a fentebb említett vígjátékok szinte mindegyikéről elmondható az, ami a következőkben tárgyalt sztorikra jellemző, ám a szubjektív szempontok szerinti szétválasztásnak mégis van talán egy kevéske létjogosultsága, hiszen ennek segítségével lehet bemutatni a helyi filmipar leginkább belterjes alkotásait. Ugyan ezen darabok mindegyike besorolható a fentebb már tárgyalt műfajokba, ám a sokszor nyeklő-nyakló, erőltetett fordulatokkal operáló forgatókönyvek, a színészi játék helyett a szereplők ismertségére apelláló producerek, a sokszor ripacskodásba átcsapó színészi játék és a sokszor csak a helyi emberek számára érthető, sekélyes viccekkel megtűzdelt történetek miatt valószínűleg ezek a filmek a hétköznapi filmrajongók számára emészthetetlenek. Ahogy a magyar nyelvben a "kínai" szó mára szinte egybeforrott az olcsó, nem éppen időtálló, rossz minőségű termékekkel, úgy tulajdonképpen ugyanez a jelző, vagy ha úgy jobban tetszik, a "gagyi" szó talán a legtalálóbb ezekre az produkciókra. Hogy miért érdemesek ezek a filmek mégis a figyelemre? Egyrészt a helyi nézők ízlésvilágába való betekintés miatt, másrészt tökéletes kiindulópontot nyújtanak ahhoz, hogy kezdő rendezők és színészek próbálgassák bennük a szárnyaikat, valamint a szórakoztatóipar egyéb ágainak ismert alakjai is kipróbálhatják magukat így színészként. Tökéletes példa mindezekre az Oxide Pang producerkedésével összelapátolt See You in You Tube, aminek főszerepeire összeszedtek egy nagy csomó fiatal popsztárt és egy nehezen hihető történetet kerekítettek hozzá. A botcsinálta filmesek által egymásnak ugrasztott baráti társaság tagjait egyre kínosabb feladatok elé állítják és ezekből egyfajta reality show-t próbálnak összehozni, aminek képsorai természetesen a youtube-ra is felkerülnek. Szintén ez a kategória a Kung Fu Hip Hop, amit a Pekingi Olimpia eufóriája ihletett, cameo szerepekben pedig a legnépszerűbb olimpikonok is feltűnnek benne. A hihetetlenül erőltetett sztori két rivális táncos harcát mutatja be egy verseny fődíjáért, ám mosolyt fakasztó, hogy egész Pekingben nem találtak ehhez megfelelő szereplőket, hanem csak egy festett hajú koreait és egy jócskán túlkoros hongkongi sztárt (Jordan Chan) találtak húzónévnek.
Missing előzetes
Az évek óta megbízhatóan ebben a kategóriában induló Barbara Wong 6th Floor Rear Flat 2: Happy Funeral-jában békésen megfér egymás mellett a főszereplő fiatal popsztárok hosszas társalgása az emberi ürülékről és a temetések hangulatának vidámabbá tétele. Irritáló és szívet melengető pillanatok egyaránt jellemzik a másfél órát, akárcsak remek és botrányosan rossz színészi alakítások. Hongkong legfetisisztább rendezője, Chan Hing-Ka, akinek otthoni szekrényében feltehetőleg számtalan melltartó található meg, immáron sokadszor ezt a ruhadarabot tette meg aktuális marhaságának, a La Lingerie-nek témájául. Harsány poénok, erőltetett, tanmese jellegű drámai részek, gyönyörű, szexi popsztárok és egy erőlködö Ronald Cheng adja meg a sztori varázsát. A film legnagyobb érdeme persze az, hogy feltehetően ez inspirálta Wong Jing-et, hogy ezt túlszárnyalva forgassa le az év legszexisebb alkotását, a fentebb már bővebben tárgyalt The Vampire Who Admires Me-t. A pesszimista szerelmi történeteiről elhíresült Patrick Kong két produkcióval is fémjelzi a műfajt, az L for Love, L for Lies-ban állandó popsztárjainak segítségével (Stephy Tang és Alex Fong) ábrázolja egy nők elcsábítására szakosodott csaló és egy jóravaló leányzó kapcsolatát, aminek lezárása kísértetiesen emlékeztet a Playboy Cops-éra. Kong másik alkotása, a Nobody's Perfect jóval könnyedebb és harsányabb, már-már ripacskodásba csapó színészi játék és mindenféle rációt nélkülöző forgatókönyv jellemzi, ám a rendező névjegyévé vált fordulat a végén azért nem maradhatott ki belőle.
-vége-
