Ázsiafilm

Donnie Yen és Wilson Yip negyedik közös filmje a Wing Chun kung-fut népszerűvé tevő Yip Man nagymester életének egy szeletét dolgozza fel. Az elvárások, a sokat ígérő előzetesek netre kerülte után talán nem túlzok, ha ezt állítom, az eget verdesték, és bár én egyáltalán nem tartozom azok közé, akik a páros korábbi filmjeitől hanyatt vágták magukat (noha az S.P.L.-t kifejezetten komáztam), a Fearless óta kungfufilmet én még így nem vártam.

Yakuza:

A filmet két részre lehet osztani. Az első, kicsivel több mint fél órás szakasz valamivel a II. japán-kínai háború kitörése előtt játszódik Kanton tartomány Fatshan (v. Foshan) nevű városában, ami Wong Fei Hung állítólagos szülővárosa is egyben. A jómódú Yip Man a város megbecsült lakója, takaros feleségével (Wong You Nam) és kisfiával éli a nagymesterek mindennapi életét, ami nagyrészt abból áll, hogy valaki állandóan betéved hozzá azzal a szándékkal, hogy megmérkőzzön vele. Yip Man-nak ugyan nincs saját harcművészeti iskolája, azonban a Wing Chun nevű passzió állandó praktizálását és a kihívók folytonos kilincselését felesége nehezen viseli, szerinte ugyanis férje nem szentel elég figyelmet családjára.

A városba új kungfu-jövevények érkeznek északról (a vezetőjüket Fan Siu Wong, a The Story of Ricky főhőse játssza), és miután egy kivételével az összes fatshani mesternek ellátják a baját, az útjuk nem is vezethet máshova: a harcművészetéről híres város becsületét már csak Yip Man nyerheti vissza. A Wing Chun nagymester valami félelmetes kimértséggel és eleganciával pofozza helyre a dicsőségtől elszállt északiak vezetőjét: a város egyszerű polgárai fellélegezhetnek, Yip Man pedig ettől kezdve ki sem lát az ajándékok és jókívánságok sűrűjéből.

Ezen a ponton hirtelen váltás következik: kitör a háború, Fatshant pedig megszállják a japánok. A háború következtében még Yip Man családja is elszegényedik és nélkülözni kényszerül. A jobb sorsra érdemes mester a napi betevő előkerítésére egy szénfejtőben vállal munkát, ezért a harcművészet gyakorlásával egy kis időre fel kell hagynia. De tényleg csak egy kis időre, mivel a várost megszállva tartó japán ezredesnek privát harcművészeti megmérettetéseihez kínai kungfumesterekre van szüksége, akik megküzdenek vele és a karatékáival. Innestől elég könnyen kitalálhatjuk az események menetét: Yip Mannak az egész kínai nép büszkeségén esett csorbát kell majd kiköszörülnie, és eközben neki és szeretteinek is túl kell valahogy élnie e nagy és dicsőséges, ám kétségkívül igencsak veszélyes vállalkozást. A mellékszálak ismertetését hanyagoltam, csak a film gerincét adó történeten szaladtam keresztül.

Ha azt kérdezitek tőlem, megérte-e a felfokozott várakozást a film, a válaszom egyértelműen: igen. Donnie Yen még így 45 évesen is hihetetlen gyors és precíz, és ami a legjobb, úgy tűnik, a szerepre való felkészülés a színészi eszköztárán úgyszintén nyomot hagyott, amire valljuk be őszintén, nagy szüksége volt a korosodó sztárnak. Ez olyan apró gesztusokon is leszűrhető, mint amikor a film elején egyik kihívójával a harc előtt halál nyugodtan elüldögélnek a nappaliban; Yip Man keresztbe tett lábbal, a lábfejét unottan ide-oda mozgatva sziesztázik, majd szívélyesen megkínálja vendégét cigarettával. A karakter egész aurájából a bölcsesség nyugalma sugárzik, és ezt a nagyfokú megfontoltságot Donnie-nak a harcokba is sikerült belecsempésznie. A filmben elejétől a végéig a nagymester olyan fokú tudásbeli fölényről tesz tanúbizonyságot, amelyet csak ritkán láthatunk hasonló filmekben. Yip Man gyakorlatilag érinthetetlen; legyen szó egyszerre 10 támadó karatékáról, vagy az überfájter japán ezredesről, akivel természetesen a film végi nagy összecsapásban méri össze tudását, neki egyremegy. Nincs olyan, hogy valamelyik ellenfele komolyabban megizzasztja a mestert; még a marcona japán fickót is, mondhatjuk, könnyűszerrel elintézi, atomjaira szétgyepálja. Mindezt úgy, hogy ellenfelei egy cseppet sem tűnnek könnyű falatnak: az északiak vezérét játszó Fan Siu Wong és az ezredest alakító Hiroyuki Ikeuchi is remek fizikai teljesítményt nyújt, azonban Yip Man egyszerűen más „ligá”-ba tartozik. A koreográfiára tehát nem lehet panasz, mivel Donnie Yen-nek és Sammo Hung-nak (a film akciókoreográfusa) sikerült a nem túl látványosnak tartott Wing Chun stílust úgy a vászonra vinnie, hogy egy pillanatig sem fogjuk hiányolni Donnie részéről a látványos rúgásokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyet-egyet azért elereszt támadói irányába, ám leginkább rövid, egyenes vonalú és hihetetlen gyors és pontos ütéssorozatokkal puhítja meg ellenfeleit.

A mellékszereplők közül Gordon Lam karaktere tölt be fontos szerepet a filmben, a játékával összességében meg voltam elégedve, Simon Yam pedig a tőle elvárható profizmussal hozza Yip Man jóbarátját, ezt a kis mozgástérre korlátozott figurát, ezenkívül sajnos a Yip Man feleségét alakító fiatal színésznő is eléggé behatárolt szerepet kapott. A japán agresszorok „természetesen” a kegyetlenkedő rosszak nem túl hízelgő képét kapják, a rendező pedig hatásvadász képsorokban lehetetleníti el a velük való azonosulást. Az egyedüli kivételt az ezredes jelenti, aki ugyan második blikkre sem tűnik valami szimpatikus arcnak, a harcművészet szentsége és tisztasága iránt tanúsított hozzáállása révén némileg kiemelkedik a démonizáltak homogén tömegéből.

Ami bajom van a filmmel, az egyrészt az, hogy a történetben ez a kínai-japán „felállás” csöppet már ódivatú és ezért jócskán kiszámítható történéseket szül. És bár a hitelesség érdekében a mester legidősebb fia tanácsadóként működött közre a produkcióban, érezhetők azok a pontok, amelyeknél a forgatókönyvíró inkább a már jól bevált fordulatok felé terelte a cselekmény menetét. A másik bajom, hogy Wilson Yip „csak” egy megbízható, amolyan „jó munkásember”-féle filmes, aki, általam eddig látott filmjei alapján, nem egy Tsui Hark-kategóriájú zseni. Ha összehasonlításként veszem mondjuk a Once Upon a Time in China széria első két részét, legyen bármennyire is jó Donnie Yen ebben a filmben, a Yip Man érezhetően nincs egy szinten az említett két klasszikussal, mert a rendezés tekintetében – szerintem legalábbis - elég nagy a tehetségbeli különbség (gyártson Hark manapság akármilyen szart). Wilson Yip filmjei nekem túlságosan is mesterkéltek, hiányzik belőlük az a plusz, ami igazán átélhetővé tenné a történeteit, bár vizuálisan képes bravúros dolgokra. (A filmben alkalmazott kimosott színvilág nem tartozik közéjük.)


A Yip Man az előbb felsorolt hibával együtt is a Donnie Yen-Wilson Yip duó eddigi legjobb filmje, hál’ Istennek a sok akció jól elviszi a hátán a kliségyűjteményt, amit Edmond Wong összehordott itt nekünk. Jó hír, hogy Raymond Wong, a film producere már bejelentette a folytatást, amelyben állítólag Bruce Lee, a nagymester leghíresebb tanítványa is központi szerepet fog játszani. Lehet, hogy a kungfufilm zsánere ezután újra életre kaphat? Nem tudom, az azonban bizonyos, hogy Yuen Woo-ping készülődő új filmje a kínai harcművészet másik emblematikus alakjáról fog regélni, „Koldus So”-ról, akit a jobb karrierre érdemes Vincent Zhao fog életre kelteni. Bizakodhatunk, ugye?

User1:

A történelmi ihletésű, harcművészeti filmek egyik komoly dilemmája hogy vajon mennyi időt vegyen el a játékidőből a mese, és mennyit a harc. Wilson Yip ügyesen egyensúlyozik szinte végig, ám a legendás Bruce Lee mesterének élettörténetét bemutató film korántsem tökéletes.

A film Yip Man (merthogy ez az igazi neve, így hivatkoznak rá az internetes források is, és a filmben is így szólítják) életének csupán egyetlen évtizedét mutatja be, az 1930-as éveket, melynek első felében békésen éldegélt a családjával Fuoshan városában, majd a négy éven át tartó, a Japánokkal vívott háború alatti megpróbáltatások következnek. Ezek alapján ketté is oszthatjuk a filmet. A dolog furcsasága azonban az, hogy igazából nem túl sok információt kapunk főhősünkről a békés időszakban sem, ahol talán éppen ez lett volna az elvárható. Helyette csupán egy a városba látogató idegen csúfos bukását kapjuk, mikor azt tervezi hogy mielőtt Dojo-t nyitna, előbb a környék összes nagymesterét elveri, hogy megmutassa, ő a legjobb mind közül. Természetesen csupán egy ember marad, akivel nem boldogul. Megismerhetünk ugyan még néhány jó barátot akik némi szerephez is jutnak majd a későbbiekben, ám ők meglehetősen jelentéktelennek hatnak, akikre a néző rövid ideig emlékszik csupán. A háború természetesen földönfutóvá tesz mindenkit a környéken, így a valaha tiszteletre méltó kungfu mesterek egy-egy apró zsák rizsért is hajlandóak kockáztatni az életüket, mikor hallanak róla hogy az egyik japán tiszt nagy rajongója a harcművészeteknek, és élvezettel tanulmányozza a kínai mesterek tanításait. Bár Yip Man kerüli a bajt, egy régi barát halála mégis rákényszeríti, hogy maga is részt vegyen a tornán... Itt megemlíteném a film második nagy problémáját. Nevezetesen, hogy az ellenséget, a japánokat túlságosan is kisarkított, szadista gonosztevőként állítja be. A valódi háborúkban a katonák többsége nem szabad akaratából vonul be egy másik országba, nem szívesen hagyja otthon a családját, és egyáltalán nem biztos, hogy akár egyetlen embert is meg akar ölni. A megfelelő gondossággal elkészített háborús filmekben ügyelnek rá, hogy árnyaltabban, valóságosabban ábrázolják a szembenálló feleket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, azzal is megelégedtem volna, ha egy közkatona ad egy fél burgonyát egy szerencsétlennek, amikor azt senki sem látja.

Lássuk a színészeket. Donnie Yen-t ugyan nem nagyon tudom elképzelni érzelmesebb film főszerepében, ám a nagytudású harcművészekre jellemző hűvös nyugalmat vissza tudja adni. Kár, hogy ugyanazt az arcot látjuk akkor, amikor épp a családját veszélyeztető katonákat győzi le, mint amikor épp a szegény munkásokat tanítja meg rá, hogyan kell megvédeni magukat a környéken garázdálkodó bűnbanda ellen. A feleség szerepére sikerült megfelelő embert találni. (Xiong Dai Lin) Elképzelhető, hogy eredetileg csak eye candy szereplőnek szánták, mégis kellőképpen komolyan vette. Szöveg nem sok jutott neki, néhány sokatmondó pillantás mégis feldobja a hangulatot, és a sírós jeleneten sem csúszik el, ami igazán dícséretes. Talán a történet érzelmi vonatkozásait egyedül ő tudja megmutatni, a többiek túlságosan közömbösek. A harcosok is csak teszik a dolgukat.

A fentiek ellenére aggodalomra semmi ok, szerencsére a harcjelenetek profi munkáról árulkodnak. Jól eltalált zene, és gyönyörű mozdulatok kísérik végig a filmet, ami feledteti némiképp a hiányosságokat, és végső soron ez a legfontosabb, ha egy kungfu mester életét akarjuk bemutatni. Sok problémát említettem eddig, de nem akarom, hogy negatív irányba billenjen a mérleg. Lényegében nekem tetszett a film, mindazoknak tudom ajánlani, akik szeretik a harcművészeti filmeket.