A 2008-as Golden Horse díjkiosztón a legjobb tajvani film díját elnyert Cape No. 7 korábban sikerrel szerepelt a Hawaii Nemzetközi és a Taipei Filmfesztiválon is, amin a talán legfontosabbat, a közönségdíjat is elnyerte. A sok elismerés és siker nem véletlen, hiszen a fiatal rendező, Wei Te-Sheng egy igazi, könnyed közönségfilmet készített, aminek középpontjában a zene áll.

Túl sok eredetiségre persze ne számítson senki, hiszen a történet ugyanúgy épül fel, mint a Swing Girls, vagy éppen a Linda Linda Linda, a pluszt egyértelműen a tajvani környezet és a japántól eléggé eltérő helyi mentalitás adja hozzá, továbbá a magyar ésszel is könnyen érthető újgazdagokkal szembeni ellenérzések. A sztori nagyjából annyi, hogy a frissen épült tengerparti szálloda tulaja egy híres japán énekes koncertjével szeretne kedvezni a helyieknek, ám az ambiciózus, polgármesterségre törő „Mr. Representitive” felrója neki, hogy inkább egy helyi bandát kellene promotálnia. Környékbeli zenekar azonban nincs, ráadásul paradox módon a banda létrehozásának feladata egy japán lányra hárul. A számtalan buktató és az egyértelmű végkifejlet pedig garantálható.


A sztori tehát annyira nem nagy szám, a kivitelezés azonban elsőosztályú. Feltételezem, nem állt rendelkezésre akkora költségvetés, mint az anyaországbeli produkcióknál, ám ez egyáltalán nem látszik a kész produkción. Az operatőri munka bármelyik Tajvant népszerűsítő reklámba is beleillene, hamar megfogja a nézőt a trópusi környezet hangulata, amit tovább fokoznak az esetlen és többségében egoista figurák. A humor egyik fő forrása pont ebből adódik és emiatt nehezebb a japán lány feladata, hiszen míg a japán mentalitás egyik alapeleme, hogy képesek összetartani, itt leginkább mindenki csak fontoskodik. Egy kevés egyébként a japán-kínai ellentétekből is megtalálható, persze egyértelműen humorra hangolva, hogy ne sértsenek meg vele senkit sem, ráadásul egy elég nagy teret kapó 60 évvel ezelőtti levelezés bőven oldja még ezt a kevés feszültséget is. Természetesen nem lehet nem említést tenni a zenéről, ami a Linda Linda Linda-hoz hasonlóan egy amatőr zenekar próbálkozásaiból áll össze és ahogy az lenni szokott, a végére egész beérik.


A film hírneve egyébként érdekesen alakult. A bemutatásakor nem okozott nagy hullámokat, különösebb reklámkampány sem kísérte, ám szép lassan kezdett terjedni a híre szájról szájra, a tajvaniak pedig özönleni kezdtek a mozikba. A decemberi állapotok szerinti 232 millió tajvani dolláros bevétellel a második legtöbb bevételt hozó mozifilm lett (csak a Titanic-ot nem tudta befogni), természetesen ez együtt jár azzal, hogy a valaha készített legnépszerűbb tajvani alkotás. A kritikusok szerint a sikere elsősorban annak köszönhető, hogy a történet meg tudta fogni az idősebbeket is, akik valljuk be, nem nagyon tolonganak a mai filmek bemutatóin, itt viszont a vidéki Tajvant méltató és az időseket is értékes emberként bemutató szemlélet hatására ők sem maradtak otthon. A jó zene már csak hab volt a tortán. Voltak persze fanyalgók is (mint mindig), ám a kritikák többségét az ostoba politikai felfogások ihlették, a szószólók ugyanis még ezt a vékonyka japán szálat is túlzásnak vették. Ez alól egyedül a rendőri brutalitást számonkérő kritika volt kivétel, amit meg tudok érteni, mert valóban nem nagyon képzelhető el a valóságban az az ominózus jelenet, de mivel poénnak szánták a készítők, talán ez is túlzás.


Zárszóként annyit, hogy könnyen érthető a film nagy sikere, hiszen a remek atmoszféra, a 60 évvel ezelőtti lírai levelezés, a jó zene és a vidéki Tajvan szeretettel való ábrázolása mind-mind sokat hozzáad a hangulathoz. A kiszámítható fordulatok és a kissé erőltetett romantikus szál pedig bőven belefér még mindebbe.

iMDB