Talán a hongkongi és elsősorban a kínai filmipar megerősödésével magyarázható, hogy a 80-as és 90-es évek nagy nevei egymás után térnek vissza és próbálják meg újra megmutatni, hogy még mindig ők az irányadók a kínai nyelvterület filmművészetében. Míg John Woo a Red Cliff-fel igyekezett kiélni régről ismert megalomániáját, addig a máig a 10 évvel ezelőtti amerikai kiruccanásának balsikereit kiküszöbölni kívánó Tsui Hark a tavalyi Triangle-t követően az ígéretesnek tűnő Missing-gel jelentkezett. Egyrészt a nagy nevek miatt minden filmrajongó nagyon várta a műveket, másrészt viszont benne volt a levegőben az is, hogy vajon a régi nagyok képesek-e megújulni és megfelelni a mai követelményeknek?

Hark filmje úgy indul, ahogyan azt egy nagynevű rendezőtől és producertől el is várja a néző. Egy gyönyörű tengerpart, a feliratok pedig látványos CG-vel vannak rávetítve. A sztori is hasonlóképpen kezdődik, a tengeralatti jelenetek ugyan némi deja vu érzetet okoznak (talán a régi amerikai Gömb-ben láthattunk hasonlókat, de azt a filmet csak felülmúlni lehet) és minden adott ahhoz, hogy egy látványos, misztikus víz alatti kalandfilmet láthatunk. Csakhogy jön egy hirtelen csavar és a töréstől kezdve minden összetörik, szó szerint és átvitt értelemben is. A maradék mintegy másfél óra pedig csak arra jó, hogy a néző a kihagyott lehetőségeken bosszankodjon.


De miről is van szó? Adott egy fiatal búvár, aki az okinawai szigetvilág közelében levő egykori, mára tenger alá süllyedt várost szeretné felderíteni barátnőjével, a csinos Dr. Gao-val. A dolgok azonban nem éppen a terv szerint sülnek el, annak kiderítése pedig, hogy mi is történt valójában, Gao-ra hárul.


Az első 11 perc abszolút stílusos, jól eltalált egyveleget alkot, remekül felkészíti a nézőt a továbbiakra és bizonyos elvárásokat generál, amiket aztán úgy, ahogy vannak, el is lehet hajítani. A rendező célja mindezzel érthető, ám kár, hogy nem tudott felnőni a feladathoz. A további mintegy 100 perc ugyanis egyfolytában olyan érzetet nyújt, mintha Hark behatóan tanulmányozta volna a Pang tesók, valamint a Két nővér rendezője, Kim Ji-Woon munkásságát és a tőlük tanultakat egyfajta diplomamunkaként a Missing keretein belül mutatná be. Ez egy elsőfilmes, zöldfülű rendezőtől bocsánatos bűn lenne, de egy olyan embertől, aki majd’ 20 évvel ezelőtt olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint a Peking Opera Blues, a Once upon a Time in China trilógia és a Green Snake, attól jócskán többre számítana a néző. Eredetiség helyett azonban csak a fenti rendezőktől már megszokott, mostanra unalmasan kliséssé silányult kísértetes látomásokat, hétköznapi eseményekkel kapcsolatos félelmeket és pszichés zavarokat kapunk.


Valahol érthető persze, hogy Hark változtatni akart és minél távolabbra kerülni a kungfu és akció elemektől hemzsegő történetektől. Az USA-ba tett befutási kísérletekor forgatott két van Damme filmje csúfosan megbukott és az azóta odahaza készített akciói sem lettek túlságosan emlékezetesek. A Time and Tide még csak-csak megállta a helyét, azonban az A Zu legendája számtalan kritikát kapott, a Black Mask 2 és a Seven Swords esetében pedig azzal járna legjobban, ha feledésbe merülne, hogy neki is köze volt hozzájuk. A Triangle pedig annak a bebizonyítására volt jó, hogy a két öreg róka (Hark mellett Ringo Lam) módszerei nem elég elborultak Johnnie To agymenéseivel összehasonlítva.


Az USA-ban azt tökéletesen megtanulta viszont, hogy a látvány már önmagában elég ahhoz, hogy eladjon egy filmet. Ezért aztán a japán operatőr, Sakamoto Yoshitaka társaságában mindent megtett azért, hogy minél szebb legyen a képi világ. A nyitó képsorokról már szóltam, ezeken kívül még a víz alatti jelenetek érdemesek elsősorban említésre, amik szintúgy jól sikerültek. A „horrorisztikus”, illetőleg a misztikus pillanatok ábrázolása már kevésbé, ugyanis se nem félelmetesek, se nem izgalmasak, (az egyik relatíve nagy szerepet kapó maszk pedig finoman fogalmazva is röhejesen néz ki) ráadásul a DV technikához is hozzá kell szoknia a szemnek.


A szereplőválogatásnál is jókora bakot lőtt Hark, szám szerint kettőt is. A két női főszerepre ugyanis Angelica Lee-t és Isabella Leong-ot szerződtette, akik önmagukban nem rossz színésznők, azonban egy ilyen, a Pang bratyókat „koppintó” sztoriban csak tovább erősítik a nézőben a hasonlítgatás kényszerét. Angelica semmivel sem jobb, mint anno a The Eye-ban volt és Isabella sem nyújt többet, mint a korábbi Pang filmekben (The Diary és The Eye 10). A legjobb alakítást egyértelműen a kínai Chang Chen nyújtja Dr. Gao pácienseként, míg a rutinos Tony Leung Ka-Fai háttérbe szorul, a popsztár Chang Chen Yue pedig elsősorban a külsejével igyekszik emlékezetessé válni.


A Missing tehát minden téren kudarcot vall, egyáltalán nem olyan nagy durranás, mint amire a trailer és a poszter alapján számítani lehetett. A misztikus pszichothriller helyett inkább az eredeti búváros ötletet és a város felfedezésével kapcsolatos horrorisztikus elemeket kellett volna talán előtérbe helyezni, abban az esetben legalább a látvány miatt érdemes lett volna végigülni a két órát. Így azonban egyértelműen kerülendő a film, esetleg az első 11 percbe érdemes belekukkantani, hogy lássuk, mit is rontott el utána nagyon Hark. Hogy a helyzet zavarosabb legyen, érdekességképpen megjegyzendő, hogy (az iMDB szerint legalábbis) Pang-ék forgatnak egy Missing című alkotást, aminek a munkacíme The Eye 3 volt, Hark pedig hamarosan bemutatja a The Eye 3-at, ami nyíltan Pang-ék 6 évvel ezelőtti munkájának ripoffja lesz (már persze ha hihetünk az iMDB-nek).

iMDB