Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
Az író első magyarul olvasható regénye. Nagyon különös én nagyon japán könyv. A főhős egy harmincas, magányos férfi, aki addigi tökéletesen eseménytelen és unalmas életéből hirtelen szokatlan történések közepébe cseppen, és mindezt száraz, cinikus hangnemben kommentálja, rengeteg irodalmi, zenei és gasztronómiai utalással körítve. Nagyon modern, minden apróság azt a kiüresedett, anyagias, érdeklődés nélküli, célszerűségre törekvő mai világbeli életszemléletet árasztja, ami talán Japánban a hosszú munkaórák és technikailag nagyon fejlett, túlzsúfolt városok országában még erősebben üt, mint nálunk.
A történetről nem árulnék el sokat, röviden úgysem igazán lehet összefoglalni, mert eléggé kaotikus és szerteágazó. Két szálon fut a cselekmény, az egyik a mai modern világ egy kicsit megmásított változatban (ez a Keményre főtt csodaország - milyen szemléletes kép!), a másik egy különös, régies hangulatú, a külvilágtól tökéletesen elzárt világ, tele szimbólumokkal és jelképekkel (ez a Világvége), ami igazából a főszereplő tudatalattija. Bonyolult és mélyreható boncolgatások és fejtegetések szándékosan nagyon is hétköznapi köntösben előadva - érdekes stílusa van a könyvnek. Kedvenc jelenetem az, amikor a főhős lakását szétverik, ahogy az le van írva tíz oldalon, az köröket ver a Harcosok Klubjára annak minden látványosságával és félreérthetetlenül előadott, szó szerint kimondott üzenetével együtt, nagyon tetszett. Egyetlen problémám az, hogy kicsit hosszú a könyv: négyszáz valahány oldal nem tűnik soknak, de helyenként mégis kicsit fárasztó a könyv. Az utószó pedig vacak, gyakorlatilag elmeséli a könyv sztoriját bármiféle értelmezgetés nélkül, teljesen olyan, mint a "tipikusan kettes" műelemző irodalomfogalmazások.
