belépés∆

Koreai verekedős jelenetek (TOP15)

Top 15 koreai verekedős jelenet

 

Az ázsiai filmesek utolérhetetlenek, ha küzdőjelenetekről van szó, legyen az kézitusa, netán botokkal, tőrökkel, láncokkal vagy lőfegyverekkel vívott összecsapás. A koreaiak ezen a téren talán nem olyan technikásak, mint a kínaiak, nem olyan kifinomultak, mint a japán filmesek és nem veszik fel a harcot a thai mozikkal a rámenősség szempontjából.

Ami a "fight scene"-jeiket mégis egyedivé teszi, az egyrészt az erős vonzalmuk az agresszió naturalisztikus ábrázolása iránt, másrészt a sajátságos (vizuális) humoruk, ami gyakran abszurdba hajlik. Az alábbiakban összegyűjtöttem 15 olyan koreai filmjelenetet, amelyben valamilyen küzdelem zajlik, és amely valamilyen szempontból különleges. A lista teljesen szubjektív és nyilván nem lehet teljes sem. Így nem szerepelnek benne például kosztümös és háborús filmek, valamint tévésorozatok, mert a válogatás elsődleges szempontja az volt, hogy olyan jeleneteket mutassak be, amelyekben felfedezhető valamilyen egyedi, csak a koreai filmes mentalitásra jellemző vonás.

 

FIGYELEM! AZ ÍRÁS TOVÁBBI RÉSZEI ÉS A KAPCSOLÓDÓ VIDEÓK SPOILEREKET TARTALMAZHATNAK!

 



15. Hi! Dharma!

Hi! Dharma!Ez ugyan teljesen erőszakmentes jelenet, viszont összecsapás a javából. A Hi! Dharma!, ha nem is a koreai gengszterfilmeket parodizálja, egész vicces formában ábrázolja a maffiózókat. Egy félresikerült támadás után egy maroknyi gengszternek menekülnie kell a városból és azt az utasítást kapják a kisfőnöktől, hogy rejtőzzenek el valahol. Jobb ötlet híján egy apró hegyi buddhista kolostorban kérnek menedéket a rendfőnöktől, azonban a szerzetesek hamarosan lázongani kezdenek a rosszéletű betolakodók jelenléte miatt. Az idős rendfőnök rájön, hogyha különböző feladványokkal versenyezteti a két csoportot, talán elsimulnak az ellentétek. A jelenetben a "véresen komoly" szam-juk-ku (három-hat-kilenc) nevű társasjátékkal próbálnak egymáson túltenni a szerzetesek és a maffiózók. A játék egyszerű, mint a faék, a versenyzők körben ülnek és egyesével fennhangon számolni kezdenek. A 3-as, 6-os és 9-es számot semmilyen formában nem szabad kiejteni, helyettük tapsolni kell (tehát például 30-tól 39-ig csak tapsolást lehet hallani). Ha valaki elrontja a számolást, kiesik. Aki már játszotta a szam-juk-ku-t, tudja, hogy bármilyen egyszerű is, iszonyú hamar el lehet rontani, különösen, ha gyors tempóban megy a számolás - ezért is olyan fergeteges a poén, amikor a némasági fogadalmat tett szerzetes, aki megfigyelőként van jelen a játéknál, felordít: "Te négyszáznál tapsoltál!".



14. Sunny

SunnyÉs akkor jöjjön egy kis "girl power". A Sunny óriási sikert aratott Koreában, talán mert nem akart többnek látszani, mint egy érzelmes-bájos komédia a lánybarátságról. Az 1980-as években együtt bandázó csajok felnőve szétszélednek, hogy aztán egyikük halála kapcsán ismét találkozzanak egymással - és a közös múltba tekintés jó alkalmat ad arra, hogy szembenézzenek saját felnőtt énjükkel is. Ez a jelenet (a szájkaratézós utcai "csata" mellett) azért is nagyon eredeti, mert a két rivális lánybanda úgy csap össze egymással, hogy közben ellepi őket a demonstrálók és a rendőrségi gárda serege. A ’80-as években szinte mindennaposak voltak az ilyen összecsapások Koreában. Ritka az olyan film, ahol a katonai diktatúrával viccelni merészelnének, a Sunny alkotói voltak olyan bátrak, hogy paródiát csináltak nemcsak a "catfight"-ból, de a véres utcai összecsapásokból is. A lányok iszonyú bénán, amúgy "csajosan" cincálják egymást, üvölt a Touch By Touch a Joy-tól, és amikor a dolgok kezdenek komolyra fordulni, a banda feje igazi hősnőként egyesével kimenti a társait a zűrzavarból.



13. Welcome To Dongmakgol

Welcome To DongmakgolNémileg kakukktojás ez a jelenet, mert nem emberek harcolnak egymás ellen, hanem emberek egy óriási vadkan ellen. A Welcome To Dongmakgol egy abszurd történet a koreai háborúról, amelyben ugyanabba a meseszerű apró hegyi faluba téved egy északi katonai egység pár életben maradt embere, a déliektől ugyanígy egy maroknyi katona és egy repülőjét vesztett amerikai pilóta. A feszültség a szembenálló felek közt pattanásig feszül, míg fel nem tűnik a falu határában a szörnyű vaddisznó és a katonák kénytelenek együttműködni a közös ellenség legyőzése érdekében. A mintegy 4-perces jelenet végig slow-motion-ben készült, ráadásul a szereplők minden mozdulata és arckifejezése karikatúraszerűen eltúlzott, a fényképezés pedig szándékoltan el akar kerülni minden olyan elemet, ami a valóságra akár csak halványan is emlékeztetne. A mesekönyvszerű jelenet ennek ellenére végig lebilincselő és tökéletesen érzékelteti az alkotók szándékát, hogy a háborút minden létezők legabszurdabb dolgaként ábrázolják.



12. Confession of Murder

Confession of MurderHabár a tavalyi Confession Of Murder jócskán középszerűre sikeredett, a film nyitójelenete mindenképp említést érdemel. A főszereplő detektívet láthatjuk, amint épp a vacsoráját fogyasztja egy koreai kifőzdében. Már épp az italához látna, amikor a mellette lévő üvegablakon keresztül berepül az étterembe a 15 évvel ezelőtti saját maga és az akkori sorozatgyilkosságokkal vádolt gyanúsítottja, és épp az ő asztalán landolnak. Ezt a szellemes idősík-váltást egy olyan intenzív pofozkodás követi, hogy a néző mind a tíz ujját megnyalhatja. A pergő ritmusú vágások, az elmebeteg kameraállások, a főszereplő és a kaszkadőrök bravúros munkája, a hihetőség határán belül maradó akciójelenet - mindezek csillagos ötöst érdemelnek, de ami még lenyűgözőbb, az a verekedést követő utcai üldözéses jelenet. A kamera kvázi harmadik szereplőként lohol az üldöző és az üldözött nyomában, időnként leelőzi őket és visszafordul, máskor velük együtt ugrál tetőről tetőre, elhajol a repülő tárgyak elől. A fiatal rendezőnek korábban egy munkája volt, a koreai kaszkadőrökről készített remek dokumentumfilm, feltételezem, rengeteg technikai trükköt tanult tőlük, amit az első nagyjátékfilmjében gyorsan be is mutatott. Kár, hogy a film a továbbiakban nem hozza ugyanezt a színvonalat.



11. The Man From Nowhere

The Man From NowhereBiztosan vannak páran, akik felháborodnak, hogy "csak" a tizenegyedik helyre soroltam a híres jelenetet. Nos, nekem a film nem tartozik a kedvenceim közé, bár elismerem, hogy tényleg bővelkedik látványos fight scene-ekben. Csak valahogy nem annyira "koreai". Ha az ember ráadásul látta a 2007-es Soo-t, akkor egyértelműen felismeri a jelenet elődjét abban a filmben. (Abban is repkednek szemgolyók, például.) A hősgyártás megy ezerrel, az erőszak és a vérbosszú tömjénezése, - a maffiózóknak nyilván nincsenek szeretteik, - de a koreai mentalitásra jellemző abszurd humor és önirónia nélkül. Mindenesetre a kameramozgás és a koreográfia szemet gyönyörködtető, ráadásul a zene is telitalálat. Kár, hogy az "adzsossi" olyan gyorsan végez azzal a szép emberrel a végén, ennél azért többet érdemelt volna a Rózsa Sándorra emlékeztető thai bérgyilkos.

 


10. A Dirty Carnival

A Dirty CarnivalSokan máig a legjobb dél-koreai gengszterfilmnek tartják a 2006-os A Dirty Carnival-t. Én személy szerint nem szeretem, ha ennyire gátlástalanul hőst faragnak a maffiózókból, de a sártengerben összecsapó rivális bandák jelenete tényleg grandiózus. Régi szép idők, amikor a gengszterek még alumínium baseball-ütőkkel és a jellegzetes böhömnagy késekkel estek egymásnak - természetesen vigyázva arra, hogy ne okozzanak halálos sérülést! A tömegjelenet gyönyörűen van koreografálva, olyan intenzitással, hogy a nézőnek elakad a lélegzete ennyi brutalitás láttán. Semmi speciális effekt, semmi különleges megvilágítás vagy trükkös kameraállás, viszonylag egyszerű és letisztult jelenetsor, közepesen hatásos aláfestő zenével. Az biztos, hogy ez a jelenetsor sok később született gang fight scene(bandaharc) ősatyja, többek között az idei New World-ben is láthatunk egy hasonló, ámbár rövidebb összecsapást, csak sokkal kevésbé "ártatlan" fegyverekkel és harcmodorral.



9. New World

New WorldEgy újabb példa arra, hogy a koreai filmgyártás bővelkedik multi-tálentumokban. A korábbi sikeres forgatókönyvíró Pak Hundzsong (I Saw The Devil, The Unjust) első önálló rendezése (The Showdown) ugyan nem aratott osztatlan sikert, de okulva a hibáiból tavaly megalkotta az egyik legnagyobb koreai gengsztereposzt, a New World-öt. A történet nem is titkoltan magán viseli az Infernal Affairs- és a Keresztapa-trilógia karakterjegyeit, bár engem a látványvilág és a felépítés inkább a The Unjust-ra emlékeztet. A maffiába beépített rendőr története nem új a nap alatt, ennek ellenére a történet egy pillanatra sem untatja a nézőt, a rendezőnek ugyanis sikerült tökéletes egyensúlyt teremtenie az elbeszélés és a látvány között, nem beszélve a zseniális alakításokról. A bandaleszámolás jelenete az "A Dirty Carnival"-t idézi, de annál kifinomultabban adagolja a feszültséget. A maffiózók itt már tényleg ölni akarnak, nem csak "ártatlan" baseballütős csetepatéról van szó. A tumultuózus alagsori jelenet után a liftbe kényszerített bandafőnök küzdelme a támadóival szívszorító és felkavaró. Ahogy a feszültség nő, úgy válik egy intenzívebbé és hangosabbá(!) az aláfestő zene is. A fényképezés Csong Csonghun keze munkáját dicséri, ő mellesleg Pak Csanuk állandó filmes partnere.



8. Arahan

ArahanRju Szüngvon a komor hangulatú Die Bad után könnyedebb műfaj után nézett és elkészítette a koreaiak saját vuxia-ját, az óriási sikert aratott Arahan-t. Kim Dzsiun A Jó, a Rossz és a Furcsa-jához hasonlóan ezt a filmet sem szabad egy percig sem komolyan venni, csak hátradőlni a székben és élvezni a látványt. A rendező ettől a filmtől kezdve már nem vesz részt színészként a saját darabjaiban, átengedi a terepet az öccsének, a tagadhatatlanul tehetségesebb és fizikailag rátermettebb Rju Szüngbom-nak. A másik főszerepet a tekvondó mester, színész és akciójelenet-koordinátor Dzsong Duhong alakítja. Ne feledkezzünk meg a női főszereplőről, a bájos Jun Szoi-ról sem. Az akciójelenetek hihetetlenül látványosak, hála a bőséges költségvetésnek és a szellemes koreográfiának. A végső leszámolás jelenete itt is egy hosszú látványdarab, csakúgy, mint a The City of Violence-ben és ahogy abban a rendező volt méltó partnere a küzdősportokban jeleskedő Dzsong Duhong-nak, itt az öccse az, aki felveszi a versenyt a valaha volt tekvondó bajnokkal.



7. The Good, The Bad, The Weird

The Good, The Bad, The WeirdA Jó, A Rossz És A Furcsa meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Én, bevallom, sokkal jobban szeretem, mint például az I Saw The Devil-t. Kim Dzsiun párszor már bebizonyította, hogy nincs ki mind a négy kereke, imádja a grandiózus jeleneteket elképesztő díszletekkel, önfeláldozó kaszkadőrökkel, puskaropogással és robbantásokkal. Nyilván a westerneket és a képregényeket is szeretheti, mert a teljesen agyament történet olyan, mintha egy comic book megfilmesítése lenne, elképesztő tűzpárbajokkal és a koreai filmtörténet legszórakoztatóbb üldözési jelenetével. A három főszereplő karaktere és az őket alakító színészek mind telitalálat. A jóképű és villámkezű, ámbár teljesen jellegtelen Jó-t a szintén jóképű és villámkezű, de kellemesen elmebeteg Rossz ellenpontozza (I Bjonghun remek választás volt a szerepre) és kettejük közt egyensúlyoz a jóképűnek legnagyobb jóindulattal sem mondható, viszont teljesen kétbalkezes Furcsa, aki csak az utolsó jelenetben mutatja meg igazi arcát. (Ő a mindig zseniális Szong Kangho, természetesen.) A Szellempiacon vívott összecsapás vicces, látványos, remekül megkomponált és fényképezett jelenetsor, tökéletes aláfestő zenével.



6. The City Of Violence

The City Of ViolenceRju Szüngvan alapvetően akciófilm-rendezőnek készült - más kérdés, hogy a legjobb darabjai nem az ázsiai harcművészetek díszes felvonultatásáról szólnak. A The City Of Violence-t nem a mélysége miatt szeretjük, hanem a látványos és meglepően hosszú akciójeleneteiért. A történet alapvetően elcsépelt. Négy gyermekkori barát felnőttkorában ismét találkozik egymással az egyikük erőszakos halála kapcsán és nyomozni kezdenek a gyilkos után. Ez Rju egyetlen olyan nagyjátékfilmje, amelyben nem szerepelteti az öccsét, helyette ő viszi a küzdőjeleneteket Dzsong Duhong-gal az oldalán, aki egyébként a legtöbb koreai harcművészeti jelenet megkoreografálásáért felelős és saját kaszkadőrstúdiót vezet. A pletykák szerint a The City Of Violence az a dél-koreai film, amelyben a legtöbb sérülés történt, amin igazán nem lehet csodálkozni. Nyilvánvalóan Rju a hongkongi filmek és Tarantino darabjainak hatása alatt készítette a saját bosszú-verzióját, és bár a főhősök heroikus küzdelme alapvetően minden hitelességet nélkülöz, a küzdőjelenetek megkoreografáltsága mély tiszteletet érdemel, és - valljuk be - roppant szórakoztatóak.

 


5. The Chaser

The ChaserTagadhatatlan, hogy az összes koreai rendező közül Na Hongdzsin képes a legnyomasztóbb atmoszférát megteremteni, ha "fight scene"-ről van szó. Nála nyers erő csap össze egymásik nyers erővel, a tudat legmélyéből felszakadó állatias ösztönök feszülnek egymásnak a túlélésért folyó harcban. A The Chaser stricivé avanzsált ex-rendőre és a pszichopata sorozatgyilkos közötti küzdelem nélkülözi a hasonló jelenetek tipikusan koreai abszurd humorát és az erőszak misztifikálását. A rendező könyörtelen, amikor a főhősei karaktereiről van szó, akik alapvetően csak egy kicsivel kevésbé alávalók, mint filmbéli antagonistáik. Na Hongdzsin eddigi két filmjének főszereplőjéül zseniális érzékkel Kim Junszok-ot és Ha Dzsongu-t választotta, és a két színész közötti kémia mind a két alkalommal gyönyörűen működött. (A Yellow Sea marhalábszárcsontos jelenete csak azért nem került be a válogatásba, mert nem találtam hozzá részletet a YouTube-on.) Olyan elemi erővel feszülnek egymásnak, hogy a néző komolyan aggódni kezd a szereplők fizikai biztonságáért. A fullasztó szobabelső a komor megvilágítással, ahol szinte az egyedüli fényforrás az akvárium, amelyben a szerencsétlen meggyilkolt prosti feje és végtagjai áznak; a néma küzdelem - ahol két perc birkózás után már valóban holtfáradtak a felek - és a minimalista zenei betét mélységes drámává alakítják a verekedést.



4. Crying Fist

Crying FistRju Szüngvan ezzel a sportfilmjével újabb rajongókat és díjakat szerzett magának a Die Bad és az Arahan viharos sikere után. A történetben egy lecsúszott és kiöregedett bokszoló és egy fiatal elítélt sorsát követhetjük nyomon. Mindketten úgy gondolják, hogy az éves amatőr bokszgála az egyetlen esélyük arra, hogy kitörjenek nyomorúságos élethelyzetükből, és habár a film alapötlete elcsépelt és giccses, a két főszereplő, Csve Minsik és Rju Szüngbom olyat alakít benne, hogy az ember tátott szájjal bámulja őket. A film csúcsjelenete kettejük összecsapása a ringben, ebben is a legszebb rész ez a vágás nélkül készült (extended shot) jelenet, ami a második kétperces menetet mutatja. A kamera végig a szereplők körül és között mozog, olyan közel a szereplőkhöz, hogy az ember szinte a saját bőrén érzi a kesztyűk tompa puffanását. A két színész nem mismásol, nem tesz úgy, "mintha" ütne, halál komolyan odacsapnak egymásnak (a későbbi jelenetekben gyakorlatilag péppé verik egymást) és a technikai-fizikai felkészültségüket is csak óriási dicséret illeti. Az aláfestő zene - mint mindig Rju filmjeiben - ezúttal is tökéletesen lett kiválasztva a jelenethez.



3. A Bittersweet Life

A Bittersweet LifeBár a koreai filmkészítőket a legjobbak közt tartják számon az akciójeleneteket illetően, mégis kevesen vannak közülük, akik az erőszak ábrázolását olyan vizuális tartalommal tudják megtölteni, ami magasabb esztétikai szintre emeli a jelenetsort. Kim Dzsiun viszont pont ilyen típusú rendező, ráadásul egészen beteges humorérzéke is van, úgyhogy ha ő és stábja akciójelenetet rendez, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az A Bittersweet Life a koreai gengszterfilmek alfája és omegája, gyönyörűen egyensúlyoz a különböző műfajok, az abszurd, a melodráma és a thriller határmezsgyéjén. Bármelyik akciójelenet bekerülhetett volna a válogatásba a filmből, nekem mégis ez a puszta kézzel és botokkal vívott tusa a kedvencem, máig nem értem, hogyan tudták a kaszkadőrök biztonságosan kivitelezni az égő nyársakkal történő csatát. Az operatőr egészen hihetetlen helyekre erősített kamerákat (I Bjonghon hátára és hasonlók), innentől kezdve a viszonylag egyszerű koreográfia teljes őrületbe megy át négy perc alatt. Az akciójelenetek kidolgozása Dzsong Duhong-nak köszönhető, ami eleve garancia a magas minőségre.



2. Oldboy

OldboyAmi Kim Dzsiun-nak a barokkos részletgazdagság és az esztétizáló hajlam, az Pak Csanuk-nak a szimbólumokban bővelkedő abszurd képi humor meghökkentő, de (látszólag) egyszerű vizuális megoldásokkal. Ez a jelenetsor a "minden idők legjobb vágás nélküli hosszú jelenetei" közé lett már nemegyszer beválasztva, korántsem érdemtelenül. A bosszúszomjas O Teszu (Csve Minsik) és a némileg ügyefogyott bandatagok összecsapása a toronyház "7. és fél emeleti" szűk folyosóján egyszerre szemet gyönyörködtető és nevetésre ingerlő. A vágás nélküli jeleneten a rendező és hűséges operatőre Csong Csonghun még csavartak egyet, úgy, hogy a folyosó egyik "falából" nézhetjük végig, amint Csve Minsik rutinosan végigveri a nem túl fitt gengsztereket. A hely szegényes megvilágítása, a nyomasztó zöldesszürke háttér, a kamera lassú vízszintes irányú menetelése és a melankolikus zene teljesen ellenpontozza a komikus, amatőr ökölpárbajt, tökéletes esszenciájaként a film abszurdan zseniális történetének.



1. Die Bad

Die BadA személyes kedvencem Rju Szüngvan első nagyjátékfilmjének a záró jelenetsora. Amikor Pak Csanuk korábbi rendezőasszisztense előállt az első önálló munkájával 2000-ben, a koreai kritikusok csodagyereknek, ifjú zseninek kiáltották ki és a Die Bad valóban kultuszfilmmé vált. Alapvetően ez is gengsztertörténet, de anélkül, hogy a maffiát valamiféle cukros mázzal vonná be a rendező. Sőt, inkább az alvilág véresen egyszerű és szomorú valóságát mutatja be. Rju Szüngvan amellett, hogy huszonévesen megrendezte a filmet, a forgatókönyvét is maga írta és az öccsével együtt (az azóta koreai szupersztárrá vált Rju Szüngbom) a főszerepet szintén maga játszotta. Az utolsó jelenetben párhuzamosan két összecsapás is zajlik, az egyik az egykori barátok, a másik pedig két banda között. A jelenetek mentesek minden sallangtól és technikai trükktől és ez nemcsak az alacsony költségvetésnek köszönhető. Rju a lehető legnaturálisabban, fekete-fehérben, csak kézikamerát használva közvetíti az erőszakot. Az összecsapó bandatagok között elvegyülő és ide-oda ugráló kamera a hitelességet és az intimitást erősíti, ahogy a szándékoltan amatőrnek tűnő felvételek is. A két jelenet közötti sűrű váltások egyre nagyobb feszültséget keltenek a nézőben, ahogy az idősebb testvér egykori barátjával küzd életre-halálra, hogy megmentse az öccsét, akit a tömegjelenetben halálra késelnek.

 

Hozzászólások   

#1 Shinnokina 2013-06-18 20:13
nem tudnak úgy akciót rendezni, ahogy a kínaiak, ez az igazság. A sorozatokban is nagyon amatőr az akciórendezés. Hiába, a kungfufilmeket hagyjuk meg azoknak, akik értenek hozzá... A koreai filmeket nem ezért szeretjük :))) amit elsőnek tettél be, az nekem teljesen nézhetetlen volt a kamerarángatás miatt.

A hozzászólás nem engedélyezett, regisztráció és bejelentkezés szükséges.

Cikkek találomra

The Myth (San Wa) (2005)

The Myth (San Wa) (2005)

 imdb Nem kimondottan kedvelem Jackie Chan legutóbbi filmjeit, de ez a movie szerencsére kissé eltér a lassan már megszokott, nem kevéssé "elhollywoodiasodott" Jackie Chan filmektől - ennek ellenére nem hagyott bennem maradandó nyomokat.A történet két szálon...

Bleak Night (Pasookkoon) (2010)

Bleak Night (Pasookkoon) (2010)

  Az egyre nagyobb tekintélyt szerző koreai filmfesztiváloknak köszönhetően (mint például a puszani nemzetközi szemle, ahol a független filmesek is bemutatkozhatnak) az utóbbi években az indie filmek is olyan zajos sikereket értek el az ottani mozikban,...

Samurai Fiction (1998)

Samurai Fiction (1998)

A Samurai Fiction egy 1998-as fekete-fehér szamurájos film, de nem igazán mondható hagyományosnak, habár az 1600-as évek végén játszódik. A néhol kissé debil poénok, az akciójelenet alatt megszólaló rockzenei számok, valamint a nyugisabb jelenetekben a...

Om Shanti Om (2007)

Om Shanti Om (2007)

2007 legnagyobb bollywoodi blockbustere, mégsem egyszerű tárgyilagos ismertetőt írni róla, mivel az igényes kivitelezés ellenére néhol zavaróan keverednek a csapnivalóan rossz és a fantasztikusan megkapó elemek. Ami a látványt illeti, a készítők magasra tették a...